Ez a kéz utolér - Tybalt és Júlia ✔

7. Jancsibohóc

Madarak vidám csicsergése és a lassanként felkelő nap ablakon beszűrődő fénye töltötte be a szobát. Tybalt laposakat pislogva ébredt fel, s szemével egyből Júliát kereste.

Vigyázva simított végig a mellkasán fekvő lány haján, mely hullámos tincsekben terült szét körülötte. Még mindig nehezére esett tudomásul venni, hogy a lány ágyában fekszik és őt öleli. Még Júlia békés arcát nézve sem tűnt igazán valóságosnak. Egy földre szállt angyalt látott a gyönyörű, igéző vonások mögött. 

Talán ez volt az a pillanat, amikor rádöbbent, mennyire a hatalmába kerítette őt. Egészen addig azt hitte, sosem ragasztható már össze a tükörszilánkokkal együtt darabokra hullott lelke. Abban a pillanatban azonban ha csak halványan is, de megcsillanni látta a reményt. A reményt, hogy egyszer eljön a nap, mikor már egyáltalán nem szorítja majd össze lelkét a fájdalom. – Jó reggelt – szólalt meg kissé rekedtesen. Finoman cirógatta meg a lány arcát egyik ujjával.

– Szép hajnalt, Tybalt – mosolyodott el Júlia csukott szemmel, és szívta be mélyen a levegőt, azzal együtt Tybalt bőrének illatát is. Hozzá tudott volna szokni, hogy minden nap így ébredjen. A fiú mellkasát simítva nyitotta ki a szemét, hogy felnézhessen rá. Tekintetük találkozott, és szavak nélkül olvadt egybe.

Mosolyogva néztek a másikra, élvezve a pillanatot, melyről mindketten tudták, nem tarthat túl sokáig. A nap egyre feljebb kúszott odakint az égen, lassan nappali fénybe borítva a csendes szobát.

– El kell tűnnöm – ült fel Tybalt váratlanul. – Ha itt találnak, mindketten óriási bajban leszünk.

– Csak egy percet maradj még! – Júlia megragadta Tybalt karját és átölelte a nyakát, hogy visszahúzhassa, de az csak nem hagyta magát. – Alig kelt fel a nap. Nyugodtan maradhatsz.

– Bármennyire is szeretném, nem lehet. Hidd el, téged jobban féltelek, mint önmagamat. Rólam mindenki tudja, hogy milyen élvhajhász vagyok... vagyis voltam, de rólad senki nem tudhatja meg, hogy mi... – Rövid csókot adott Júliának, majd az ágy szélére csúszva kezdte el magára húzni az este földre hányt ruháit. – Nem hiszem el – szakadt fel váratlan kacaj a mellkasából, miközben átvetette fején a felsőjét.

– Mit nem hiszel el? – Júlia felült, hogy Tybalt háta mögé csússzon, átölelje, fejét pedig a vállára támasztva a fejének döntse. Szokatlan látvány volt számára a nevető, vidám fiú. Szokatlan, de annál inkább szívet melengető. Tybaltnak nem volt szokása még csak mosolyogni sem. Eddig még sosem látta ilyennek, és gyanította, nem ő az egyetlen, aki így van ezzel. Szerette volna mindig így látni, nem csak mikor ketten voltak.

– Én csak... Azt hiszem, most boldog vagyok – dőlt hátrébb Tybalt, hogy szorosabban a lányhoz simulhasson. – Még sosem éreztem magam ilyen boldognak – sóhajtott, mire Júlia szíve jólesően ugrott össze.

Tybalt nagy nehezen lefejtette magáról Júlia karjait, felállt, majd felhúzta a cipőit, és elindult az ajtó felé. Nem igen akaródzott neki otthagyni a lányt. Mintha az elmúlt tizenkét órában Júlia elválaszthatatlanul a részévé vált volna, és minden tőle távolodó lépéssel egyre erősebb vonzást érzett hozzá.

– Tybalt? – szólt utána Júlia a hangjában bujkáló huncutsággal.

– Igen? – mosolyodott el Tybalt újfent. Már előre sejtette, mire megy ki a játék.

Júlia az ágyban ült, és lebiggyesztett szájjal fixírozta Tybaltot. – Mi lenne, ha mégis visszajönnél kicsit? Eléggé fázom nélküled – dőlt hátra szétvetett karokkal. – Kéne valaki, aki felmelegít.

– Ezt nem teheted velem! – nyögött fel. Nagyot nyelve fonta karba kezeit. – Ez nem tisztességes velem szemben. Tudod jól, hogy...

A lány csalódott szemekkel ült fel. – Tisztességes? – fonta karba ő is kezeit, s vonta fel kétkedőn a szemöldökét.