Ez a kéz utolér - Tybalt és Júlia ✔

15. Patakzó vér

Júliának még a hűvös templom is eszméletlen forrónak tűnt, ahogy Tybalttal szemben állt, és a fiú kezét szorította. Hát ez a nap is elérkezett, melyre már olyan régóta vágyott. Mostantól kezdődő új életük első napja. Pusztán pár perc választotta el attól, hogy örökre Tybalté legyen, és ezt senki ne kérdőjelezhesse meg többé.

– Nyilatkozzál Isten és az Anyaszentegyház színe előtt: akarod-e a jelenlévő Júlia Capuletet feleségül venni? – A pap hangja visszhangzott a hatalmas térben.

– Akarom – jelentette ki Tybalt, mire Júlia szemében egyre csak gyűltek a kitörni kívánó örömkönnyek.

– Mondd tehát utánam: Júlia, Isten szent színe előtt feleségül veszlek.

– Júlia, Isten szent színe előtt feleségül veszlek – ismételte Tybalt magabiztosan zengő hangon.

Az atya most Júliához fordult. – Nyilatkozzál Isten és az Anyaszentegyház színe előtt: akarsz-e a jelenlévő Tybalt Capulethez feleségül menni?

– Akarok – válaszolta Júlia. Soha semmiben nem volt még ilyen biztos életében. Neki csak Tybalt kellett, úgy, ahogy volt, és ebben semmi és senki nem ingathatta meg.

– Mondd tehát utánam: Tybalt, Isten szent színe előtt feleségül megyek hozzád.

– Tybalt, Isten szent színe előtt feleségül megyek hozzád – ismételte meg a szavakat remegő hangon. Az atya áldása elmosódott a fülében. Egyre csak Tybalt szemeibe nézett és arra gondolt, hogy...

– Júlia, ébredj fel! – Tybalt az épp csak álmából ébredt Júlia fölé hajolt. Még mindig a lány ágyában voltak, esküvőről pedig még szó sem volt. Legalábbis nem kettőjük esküvőjéről. – Jó reggelt – búgta a fiú.

– Csókolj meg! – ragadta meg Júlia, hogy közelebb húzza magához és száját a szájára tapassza. Mindent megadott volna, hogy ismét abban az álomban legyenek.

Tybalt viszonozta a csókot, majd meglepetten távolodott el. – Ezt miért kaptam? – somolygott. – Tudtommal ma még semmit nem tettem, amivel kiérdemeltem volna.

– Azért, mert szeretlek. – A lány ismét csókra hajolt, s kezét a fiú mellkasára simította. Ekkor vette észre, hogy Tybalt már felöltözött, és takaró sincsen rajta. Nem akarta még, hogy itt hagyja őt.

– El kell mennem – suttogta Tybalt, homlokát Júliáénak nyomva. – Te maradj még, pihend ki magad. Úgy kell tenned, mintha semmit sem sejtenél, érted? Tökéletesen el kell velük hitetned, hogy nem találkoztunk, amíg én el nem simítom a dolgokat – simított végig a lány arcán, a szája szélében szomorkás mosollyal. – Nem akarlak elveszteni titeket.

Júlia némán bólintott, de egy kicsit sem távolodott el Tybalttól. Arcuk csupán néhány centire volt egymástól.

– Ígérj meg nekem valamit, Tybalt. – Kezét a fiú tarkóján nyugtatta, ujjai a sötét tincsekkel játszottak.

– Bármit.

– Soha többé ne hagyj magamra.

– Ezt már megígértem. Soha többé nem hagylak el. – Szorosan ölelte át a lányt. – Most el kell mennem. – Az álla alá nyúlva fordította maga felé a fejét, hogy mélyen a szemébe nézhessen. – Ha nem sikerülne, és...

– Tybalt, ne is gondolj...

– Ha nem sikerülne. Soha ne felejts el engem. – Tenyerét Júlia hasára simította. – És egyszer mondd el neki, hogy mindennél jobban akartam őt, és minden vágyam volt, hogy mellette legyek. Hogy mindent megtettem érte és érted, ami tellett tőlem. Nem fogok mégegyszer akkora baromságot csinálni, hogy futni próbáljak. Ti vagytok az életem, nincs számomra semmi más.