Ez a kéz utolér - Tybalt és Júlia ✔

2. Befűzve

A fürdővel végezve Tybalt ugyanazt a vászonnadrágot, és egy fekete pólót húzott fel, meghagyva Olivernek, hogy készítse össze az esti bálra szánt ruháit, mire visszaér. Azt azonban nem említette a fiúnak, hová rohan annyira. Sebesen haladt keresztül a kastélyon. Tybalt szinte mindig sietett, ehhez pedig igazán nagy hasznát vette hosszú lábainak, melyek ezúttal sem hagyták cserben, hamar elérte a céljául szolgáló szobát.

Eddig teljesen magabiztos volt, most mégis elfogta a remegés. Születése óta ismerte Júliát, újabban mégis... Elbűvölte őt a lány, és igen nehezére esett a közelében tartózkodni. Most viszont mindennél fontosabb volt az őt emésztő kíváncsiság. Vajon mennyiben volt igaza Olivernek? Valóban Parisnak ígérték volna Júlia kezét? Meg kellett tudnia. Remegő kezét megacélozva, határozottan kopogott be az ajtón.

– Ki az? – hallatszott ki az egyetlen hang, melytől Tybalt gyomra összeugrott, s melynek tulajdonosáért bármit megtett volna.

– Tybalt vagyok – szólt be színtelen hangon. – Csak beszélni szeretnék.

– Gyere!

Tybalt mély lélegzetet vett, és határozottan, arcán szinte lemoshatatlan, jól begyakorolt álarccal lépett be a lány szobájába. Az érdektelenség álarcát kellett magára öltenie nap mint nap, mikor a lány elé állt. Más lányoknak éppen azt kellett eljátszania, hogy érdeklődik irántuk, erre itt van ő, Júlia, az egyetlen, aki jelentett neki közölük bármit is, és pont neki nem mondhatta el az igazságot, pont ő hozzá nem érhetett egy ujjal sem.

Szemével Júliát kereste, s mikor meglátta, egy hajszálon múlt, hogy teljesen elveszítse az arcára erőltetett álcáját. A lány a szoba szemközti falánál álló tükör előtt állt, Tybaltnak háttal. Egy gyönyörű, vörös báliruha volt rajta kifejezetten mély kivágással, melynek látványától Tybaltnak még a szava is elakadt. Ráadásul a ruha még csak nem is volt befűzve, így Júlia háta szinte teljes egészében, szabadon tárult a szeme elé. A fiú teljesen lemeredve bámulta. Minden bizonnyal el kellett volna fordulnia, mégsem volt képes mozgásra bírni tagjait, éppen elég erőfeszítés volt az, hogy arcán ne mutasson semmit abból, amit érzett.

– Sajnálom – mondta végre Tybalt. – Legjobb lesz, ha én most...

– Segítenél befűzni a ruhát? Dadust mintha felszívta volna a föld, egyedül pedig nem tudom.

Hogy mit csináljon? Tybalt nem akart hinni a fülének. Fogalma sem volt, meddig tartana az önuralma, ha olyan közel kerülne a lányhoz. – Persze – felelte végül hidegen.

Lassú lépésekkel sétált Júlia mögé. Szeme lopva végigsiklott a lény testén, majd végül a tükrön keresztül a szemén állapodott meg. Arca még mindig kifejezéstelen volt, belül azonban szinte lángolt. Óvatosan nyúlt a ruha fűzőjéhez, s lassanként elkezdte egyre szorosabbra húzni azt. Kezét szándékosan érintette újra és újra a lány hátához, a szükségesnél jóval többször. Eljátszotta a szerencsétlen, fűzőt még soha nem látott férfit, csak hogy többször érinthesse meg a lány puha bőrét. Tybalt pontosan tudta, hogyan kell gyorsan felöltöztetni egy nőt, még ha nem is épp olyan gyorsan mint vetkőztetni. Mégis szándékosan húzta az időt. Olthatatlan vágyat érzett a lány iránt, és mindent megtett, hogy akár csak egy kicsivel is, de tovább lehessen a közelében, még ha ez valósággal kínozta is.

A fűző egy szorosabban húzta össze a ruhát, s Júlia légzése is egyre gyorsabb lett. A lány valójában egyáltalán nem törődött a fűzővel. Sokkal nagyobb hatással volt rá, ahogy Tybalt keze a hátát érintette, forró lélegzete pedig a nyakát simogatta, miközben a fiú olyan közel állt hozzá, hogy az már szinte fájt. Csak egy lépést kellett volna tennie hátra, és máris nekisimulhatott volna a mellkasának. Csak egy lépés, és ha csak egy pillanatra is, de Tybalt testéhez érhetett volna.