Ez a kéz utolér - Tybalt és Júlia ✔

18. Ébredés

Az arcukra száradt könnyekkel, egymást ölelve alvó szerelmeseket kopogás ébresztette.

- Szabad! - kiáltotta ki Júlia álmos hangon. Már nem érdekelte, ki látja őket. Azt akarta, hogy mindenki tudja, ő Tybalthoz tartozik, és inkább meghalna, mintsem hogy nélküle kelljen élnie. Fejét nem emelte fel Tybalt mellkasáról, túlságosan is megnyugtató volt a fiú szívének ütemes verése. Az élet hangja tartotta őt magánál.

Az ajtó lassan kinyílt, és Oliver lépett be rajta. A kezében egy tálcát hozott, rajta két kis tálkával és két bögrével. - Jó reggelt! - köszönt, mire Júlia és Tybalt egyszerre morogtak valami köszönés félét. - Tybalt! - sóhajtott fel az inas megkönnyebbülten. Rettenetesen aggódott a fiúért.

- Még nem szabadultál meg tőlem - biccentett Tybalt Olivernek, mire Júlia bágyadt, erőtlen mosolyra húzta a szája szélét. Talán Oliver inas volt, de a fiúk tagadhatatlanul barátok lettek. Örült neki, hogy nem csak ő van itt Tybaltnak.

- Te idióta - forgatta a szemeit Oliver, miközben az ágyhoz sétált, s az időközben felült Júlia ölébe adta a tálcát. - Nem tudom, miért is töröm magam... - sóhajtott ismét. Ezután az ablakhoz sétált, hogy friss levegőt engedjen be az ellevegőtlenedett szobába.

- Köszönjük - mondta Júlia a fiú helyett is, majd a kezébe vette az egyik bögrét és belekortyolt. A tea kellemesen melegítette fel a sok sírástól kaparó torkát. Miután ivott, Tybalthoz fordult, hogy segítsen neki feljebb csúszni a párnán, majd a szájához emelje a másik bögrét.

- Azért a kezeim nem törtek le - vette ki a lány kezéből a bögrét. Gyűlölte, hogy gyenge és kiszolgáltatott.

- Mindjárt le fognak, ha ezt folytatod, Tybalt - horkantott Oliver. - Én félnék Júliától a helyedben - biccentett.

- Legalább valaki - mondta a lány. Jól esett neki Oliver társasága. A fiú összeköttetés volt köztük és a külvilág között. Valaki, aki nem nézett rájuk ferde szemmel, valaki, aki támogatta őket. Egy igaz barát.

- Láttam, amit láttam - mondta Oliver, majd leült az asztal mellett álló székre. - Szólnom kell az orvosnak, hogy Tybalt magához tért... Ellenőrizni kell a sebedet. Szóval ne kezdjetek bele semmi... hosszadalmasba - kacsintott, mire Tybalt és Júlia egyszerre emelték égnek a szemüket.

- Mert most olyan kibaszott aktívnak nézek ki... - morogta Tybalt két kanál forró leves között. Végre volt valami a gyomrában, és ez az erejét is kezdte lassanként feltámasztani.

- Nálad sosem lehet tudni - vonta meg a vállát Oliver. A választ meg sem várva pattant fel. - Szükségetek van még valamire?

Egyszerre rázták meg a fejüket, mire az inas bólintott, és elindult kifelé a szobából.

Tybalt és Júlia ismét ketten maradtak.

Csöndben ették a levest, s közben mindketten ráébredtek, milyen éhesek is voltak valójában.

- Mennyi ideje fekszem itt? - kérdezte Tybalt. Csak most kezdett igazán képben lenni a sokk után. - Teljesen elvesztettem az időérzékemet.

- Két napja. Én tegnap tértem magamhoz, miután... - Inkább nem fejezte be a mondatot.

- Ha csak tegnap ébredtél fel... rögtön idejöttél? - fordult felé Tybalt arcán erőtlen mosollyal. Szeméből ragaszkodás sugárzott a lány felé.

- Persze, hogy idejöttem! Hova mehettem volna? Mikor utoljára láttalak, egy tőr állt ki a hasadból. Egy percet nem tudtam úgy ülni egyhelyben, hogy ne lássam, tényleg élsz. - Júlia aggodalmasan pillantott a seb helyére, de azt a takaró és Tybalt ingje elfedték.