Ez a kéz utolér - Tybalt és Júlia ✔

6. Éjfél múlt

Tybalt mélyeket lélegezve, lehunyt szemekkel szorította magához Júliát. Hosszú percek óta ölelték egymást némán, nem volt szükségük szavakra. Tybaltot számára ismeretlen érzés fogta el, melegséggel öntve el a szívét. Különös módon azt érezte, nagyobb biztonságban van Júlia karjai között, mint addig valaha életében. Kellemetlen hideget érzett maga körül, mikor eltávolodtak egymástól.

– Erről senki nem tudhat – mondta Tybalt. – Ha bárki megkérdezi, hol voltunk, akkor azt mondjuk, rosszul lettél, azért vittelek ki. – Eddig bírta, ismét a derekát átkarolva vonta magához a lány. – A kertbe mentünk – simította meg az arcát –, aztán bejöttél megmosni az arcod, én pedig végig melletted voltam, nehogy valami bajod essen. – Júlia némán bólintott. – És azt hiszem, nem is esett semmi bajod. Ugye? – húzódott a szája sokatmondó félmosolyra.

– Nem hiszem, hogy bajom esett volna – nyúlt fel, hogy közrefogja Tybalt arcát, és megcsókolja.

Az álarcaik felhelyezése után Tybalt lépett ki először a szobából, majd miután meggyőződött róla, hogy senki sincs a folyosón, intett a lánynak. Még utoljára megszorították egymás kezét, majd tisztes távolságot tartva indultak el a bálterem irányába. Most, hogy már megkaphatták a másikat, sokkal nehezebb volt távol maradniuk egymástól.

A díszes terembe belépve szinte mellbevágta őket a tömeg. Az addigi meghittség egy szempillantás foszlott szerte.

– Én ezt nem akarom – suttogta Júlia Tybaltnak. – Nem akarok már itt lenni.

– Csak tartsd fent a látszatot.

A semmiből hirtelen Paris lépett eléjük. – Júlia! Örülök, hogy végre megtaláltak. Tűvé tettem érted mindent, de sehol nem láttalak – mosolygott, Tybaltról pedig tüntetőleg tudomást sem vett.

– Rosszul lettem – erőltetett az arcára kedves mosolyt a lány. – Friss levegőre volt szükségem.

– Nagy sajnálatomra nem tudtuk befejezni a táncot – emelte karját Júlia felé, aki leplezett kétségbeeséssel sandított a merev Tybaltra. – Esetleg ha...

– Roppantul sajnálom, de Júlia már nekem ígérte a következő táncot – lépett ekkor Tybalt a lányhoz, felkínálva karját, melyet az azonnal el is fogadott. – Cserébe, amiért... segítettem – nézett Júliára, majd ismét Parisra, hogy egy lenéző pillantást küldjön felé. – Még egy utolsó táncot a mai nap. – Tybalt tervei között nem szerepelt a tánc, de olyan váratlanul kapta el a féltékenység, ráadásul akkora dózisban, hogy hirtelen nem támadt jobb ötlete. Nem akarta Júliát Paris kezei közt látni, hiába tudta, most minden erejükkel a történtek titkolásán kéne lenniük.

– Értem – bólintott csalódottan Paris. – Talán majd legközelebb. – Biccentett egyet Tybalt felé is, majd bosszúsan fordított hátat. Kezdett neki gyanússá válni Tybalt viselkedése.

Júlia izgatottan szorította Tybalt karját, miközben az a táncoló társaságba vezette őt, majd távolabb lépett, s az arcán tőle szokatlan, játékos félmosollyal hajolt meg. – Kisasszony.

A lány pukedlizett egyet, majd egyszerre léptek közelebb egymáshoz, hogy belekezdjenek a táncba. Tánc közben Tybalt el sem tudott szakadni Júlia csokoládébarna szemeitől, melyekben szinte elveszett, s a zene is csak elmosódottan jutott el a tudatáig. Alig bírta ki, hogy ne vesse magát ismét az ajkaira. Ezúttal azonban valóban meg kellett emberelnie magát, nem bukhattak le.

Júlia eközben végig arról álmodozott, hogy Paris helyett most Tybalt az, aki udvarol neki, s ő az, akihez olyannyira hozzá akarják adni. Lehetetlen álom volt, de jó érzés volt belemenekülni. A sors kegyetlensége volt, hogy Tybalt és ő azok voltak, akik. Nem tudta felfogni, hogyan tarthatná bárki helytelennek azt, hogy ők ketten együtt legyenek, mikor mindez olyannyira helyesnek érződött. Számára helyénvaló volt, ahogy Tybalt a karjai közt tartotta.