Ez a kéz utolér - Tybalt és Júlia ✔

13. Könnyeket nyeldekelve

Tybalt lassan kezdett felébredni. Csukott szemmel hevert a hátán, nem érzett mást, csak az őt körülölelő, ringató puhaságot, mintha éppen egy felhőn feküdt volna. Mikor azonban mozogni próbált, mellkasába és fejébe éles fájdalom nyilallt, végtagjai pedig mintha ólomból lettek volna. Hirtelen pattant ki a szeme. A kellemetlen fénytől hunyorogva a szobája fehér plafonját vélte látni. Hát valaki idehozta. Fogalma sem volt, hogyan kerülhetett az ágyába. Megállíthatatlanul, elsöprő erővel tolultak agyába az emlékei. Gyomrába visszaköltözött a nyomasztó, nyugtalanító érzés. Bármennyire is szerette volna, nem tudta a rémálmai részévé száműzni azt, amit hallott. Legszívesebben azon nyomban visszamenekült volna a tudatlan eszméletlenségbe.

Felnyomta magát az ágyon, hogy körülnézzen. Az ablaka tárva nyitva volt, odakint pedig nem látott mást, csak az éjszakában sűrűn zuhogó esőcseppeket. Mikor pásztázó tekintete a szoba másik feléhez ért, összerándult ijedtében. A szemközti íróasztalnál Oliver ült, kezében pedig egy tőrt forgatott.

Tybalt a fegyverövéhez kapott, de keze semmit nem talált. Valaki lecsatolhatta róla, amíg eszméletlen volt.

– Hát magadhoz tértél. – Oliver hangjában a gúny megkönnyebbüléssel keveredett. – Már azon voltam, hogy felébresztelek.

Tybalt a homlokát ráncolva próbálta összerakni a történteket, de emlékei túl homályosak voltak, és még mindig kísértették az eszméletlenül látott emlékképek. – Mit keresel itt? Én mit keresek itt? Mennyi az idő? Hol van Júlia? ... És miért élek még mindig? – tette hozzá halkabban. Lenézett a mellkasára, hol még mindig nem szűnt meg az éles, nyilalló fájdalom. Az ingje félig kigombolva és összeszaggatva lógott rajta, bőrét pedig mintha egy tőrrel karistolták volna fel, mélyebb vágások, és eltévesztett szúrások nyomai éktelenkedtek a szíve fölött. Fogalma sem volt, honnan származhatnak. Megpróbálták volna megölni? Miért nem végeztek vele egy, biztos szúrással? Hisz a védekezéshez nyilvánvalóan nem volt túl sok ereje.

Oliver még mindig a tőrrel a kezében tápászkodott fel az asztaltól, hogy Tybalt ágya végébe üljön, majd egy nagy levegővel belekezdjen a magyarázatba. – Először is, az új inasod összecsinálta magát, mikor fel kellett volna kaparnia a földről, úgyhogy engedelmeddel én rángattalak el, mielőtt kárt tettél volna magadban, vagy valaki másban. Összeestél, és az apád után kiáltoztál. Úgyhogy idehoztalak. Nem voltál teljesen magadnál. – Oliver nagyot nyelt mielőtt zavartan folytatta volna. Nyilvánvalóan olyan dolgokról hallott, melyekről nem feltétlen akart, vagy kellett volna. – Az apádról beszéltél, aztán arról, hogy Júlia terhes. Ami azt illeti, össze-vissza, összefüggéstelenül mondtál mindenfélét. Azután pedig azt mondtad, nincs értelme tovább élned, mert csak órák kérdése, hogy utánad jöjjenek és meggyilkoljanak. – Feltartotta a kezében szorongatott tőrt. – Ezt el kellett vennem tőled. Nem sikerült időben, mint azt látod – nézett Tybalt sebes mellkasára. – Még kábán is erőseket ütsz – dörzsölte meg állkapcsát fintorogva. – Azt mondtad, semmit nem tudok a családról. Annyit azért mégiscsak tudok, hogy soha nem ölném meg magam, hogy elmeneküljek előle. Biztos voltam benne, hogy te sem akartál volna meghalni, ha nem iszod meg megint azt a szart. – Megforgatta a szemeit, majd kis gondolkozás után a markolatával előre a megrázott Tybalt felé nyújtotta a tőrt. – Fél kettő múlt nem rég.

Tybalt a felé nyújtott tőrrel mit sem törődve dobta le magáról a takarót, hogy felugorjon. A hirtelen mozdulattól megszédült és a fejéhez kapott, de hamarosan már ismét visszanyerte az egyensúlyát. Frusztráltan kezdett fel-alá járkálni a szobában, hogy felpezsgesse magát. – Miért nem öltek meg? – ismételte meg a kérdését. Megtehették volna. Mondhatták volna, hogy öngyilkosság volt. – Szemöldökét összehúzva fordult meg. – Ha úgyis olyan gyenge vagyok – suttogta, nagybátyját idézve. – Nem maradt volna több okuk az aggodalomra.