Ez a kéz utolér - Tybalt és Júlia ✔

4. Túl közel

Júlia egy szót sem tudott szólni, csak követte Tybaltot a bálterem széle mentén. Szíve szinte átütve mellkasát, eszeveszett ütemben dobogott, gyomra pedig görcsbe rándult.

Tybalt reménykedett benne, hogy senki nem látta őket távozni. Ha ez az egész Capulet fülébe jut, nem lesz egyszerű kimagyaráznia magát.

A bálterem előterében csak néhány lézengő volt, Tybalt mégis elengedte Júlia csuklóját, bízva abban, a lány követi majd. Így is lett. Júlia végig Tybalt nyomában volt, ahogy az az előteret is elhagyva végig sétált egy folyosón, majd még eggyen, majd végül egy harmadik, félreeső, a többinél szűkebb folyosóra vezette.

Júlia most már korántsem volt teljes mértékben biztos abban, hogy jó ötlet volt követni a fiút, mégis bízott benne. Tybalt talán durva volt, és sokszor érzéketlen, mégis hitte, nem bántaná önszántából. Abba azonban idáig nem gondolt bele, a düh mire kényszerítheti.

- Mit akarsz Tybalt? - kérdezte sértetten. - Mikor érted meg végre? Nincs szükségem rá, hogy folyamatosan pesztrálj, mintha nem tudnék vigyázni magamra.

- De hát magad is láthatod, hogy nem tudsz! Ha nem rángatom el azt a rohadékot...

- Ki mondta, hogy veszélyt jelentett rám? Maximum megcsókolt volna, Tybalt! Mind ketten tudjuk, hogy te ennél tovább is elmentél volna egy lánnyal. - Nyelt egyet, mikor meglátta mennyire felhergelte ezzel a fiút. Máris bánta, amit mondott, visszaszívni azonban már késő volt.

- De én nem te vagyok - köpte. - Neked fogalmad sem lehet róla, mit akarhatnak tőled, túl fiatal vagy. Nem tudod magad megvédeni, gyenge vagy hozzá. Kihasználhatnak téged, ha nincs, aki megvédjen.

- Óh, értem. Akkor te lennél az, aki megvéd? - Júlia felháborodottan tárta szét a karjait, és gúnyosan nézett fel Tybaltra. Arca kipirosodott az indulatoktól, szeme sarkában pedig a tehetetlenség könnyei gyűltek. Örült, hogy az álarcnak köszönhetően a fiú ezt nem láthatja.

- Én csak jót akarok neked, Júlia. - Tybalt félszegen lépett közelebb, ujjait a nyakában lengő medál köré fonta. Minden erejével az őt belülről fojtogató indulatai ellen küzdött. Nagyon vékony cérnaszál tartotta távol attól, hogy a lányra vesse magát. Túl sokáig tartott már ki az önuralma. Nem szabadott azt mutatnia, túlzottan törődik Júliával, mégis újra és újra elvesztette álarcát.

- Nagyon örülök, hogy jót akarsz - mondta gúnyosan Júlia. - Mert ez általában nem így tűnik. Szinte soha nem tudom, mit akarsz. Úgy teszel, mintha egyáltalán nem érdekelnélek, és levegőnek nézel. Néha úgy döntesz, hirtelen mindennél fontosabb az, hogy szerető unokabátyként megmondd, hogy mit tegyek, és beleszólj az életembe. Aztán ismét úgy teszel, mintha átlátnál rajtam, és még köszönni sem vagy képes. De még ez sem elég, mert még mindezek után sem bírod ki, hogy megvédj. - Minden szavából csöpögött a haragos gúny. - Már nagyon régóta csinálod ezt, Tybalt, és kezd belőle teljesen elegem lenni. Mondd meg, mit akarsz? Mit tegyek, hogy végre békén hagyj? - Várakozva nézte a fiút, aki fél kezével a medált szorongatva állt, és mélyeket lélegzett.

- Tényleg azt szeretnéd tudni, mit akarok? - kérdezte végre fojtott hangon. Tett egy lépést Júlia felé, közben pedig kinyújtotta lassan görcsbe álló ujjait. - Valóban?

- Igen - felelte Júlia magabiztosan. - Tudni akarom, mi van a fejedben.

Tybaltnak most fogyott el a türelme. Durván ragadta meg ismét a lány csuklóját, s újból húzni kezdte maga után. Júlia maga sem tudta miért nem ellenkezik Tybalttal. Félnie kellett volna. Alig bírta tartani a tempót a fiú hosszú lépéseivel. Fogalma sem volt, hová tarthatnak. Hiába élt itt születése óta, nem sokat járt az épület ezen szárnyában, így nem is nagyon ismerte.