Ez a kéz utolér - Tybalt és Júlia ✔

3. Álarcosbál

Júlia várakozva állt a bálteremben szülei oldalán, akik a sorban megérkező álarcos vendégeket üdvözölték. Táncoló forgatag kavargott a teremben, melynek falai mentén gazdagon megterített asztalok álltak, a plafonról pedig egy díszes aranycsillár világította meg az egyre sokasodó vendégsereget. Egyszercsak Tybalt lépett be a szélesre tárt ajtón, ezúttal már teljes pompában díszelegve. Káprázatos megjelenése mágnesként vonzotta Júlia tekintetét. Fekete felsőjét szoros bőrnadrágjába tűrte, felette pedig díszesen csillogó mellényt, és egy, a nyakánál szürke szőrmével díszített, hosszú, fényes ezüstkabátot viselt. Lábán térdéig érő, fényesre suvickolt csizma volt, nyakában pedig egy ezüstláncon óriási medál lógott. Már-már fenségesen, dinamikus léptekkel közeledett, majd bólintott egyet a házigazda felé. Arcát fekete, kövekkel díszített maszk fedte, mely csupán zöld szemeit, és szokás szerint vonallá préselt ajkait engedte látni. Sötétbarna haja a vállára omlott.

– Gratulálok bácsikám, igazán fényes este lett – állt meg a Capulet házaspár másik oldalán, kellő távolságra Júliától, aki bármennyire is megsértődött Tybalt szavain, most mégis elámulva nézte a fiút, ki szándékosan kerülte Júlia látványát. Tybalt nem tudott elvonatkoztatni attól, ő volt az, aki befűzte azt a ruhát. Ő maga akarta kibontani is.

Júlia visszatartott levegővel hallgatta ahogy a fiú apjával társalog. A hangja elismerő, valahogyan mégis annyira érdektelen volt. Őt magát nem látta, nem mert nyíltan ránézni, csupán a szeme sarkából látta a fiú kabátjának ezüstösen csillogó peremét.

Ekkor azonban újabb alak lépett apjához. Lila inget, rajta pedig földig érő, mélyzöld, szinte fekete kabátot viselt. Még fekete álarca sem tudta leplezni jóképűségét. Ő a többiekkel ellentétben nem vegyült el a tömegben, hanem egyből továbblépett Júlia elé. Paris kedvesen mosolyogva csókolt kezet a lánynak. Remek. Csak ez hiányzott.

– Gyönyörű vagy ma este, Júlia. Ez a ruha egyszerűen lélegzetelállító. – A férfi lopva mérte végig a megilletődött lányt, aki egy zavart, elhaló „köszönömmel" felelt. – Volnál szíves megtisztelni azzal, hogy nekem adod az első táncod? – A férfi várakozva nézett rá. Júlia maga sem tudta miért, de a szeme sarkából Tybaltra sandított. A fiú azonban már nem állt ott, ahol eddig, csak anyja biztató pillantásával találta magát szemben.

– Megtisztel – bólintott, majd a férfibe karolva indult el a táncparkettre, a hátán érezve szülei égető tekintetét.

Szerencsére nem kellett beszélgetnie Parisszal, elég volt, ha úgy tett, mintha minden figyelmét a táncnak szentelné. Próbált nem tudomást venni a derekán nyugvó kézről, és a férfi pár centire lévő arcáról. Kerülte partnere tekintetét, s minden forgást kihasznált, hogy a többi táncoló közt Tybaltot keresse – sikertelenül.

Élete addigi leghosszabb táncának érződött ez Parisszal, a zene lassan kezdett összemosódni az agyában, és elveszteni a ritmusát. Talán mégis jobban járna, ha sikerülne megkedvelnie Parist – gondolta. Nem igazán tehetett mást. Hisz még nem is ismerte.

– Szabad? – állt meg mellettük ekkor egy ismeretlen, fiatal fiú kék ingben, kinek kilétét egyszerű, szürke álarc fedte. Talán Tybalttal lehetett egyidős. Várakozva nézett a magában mérlegelő Parisra, aki tisztában volt vele, udvariatlanság lenne nem átengedni kiszemeltjét a másiknak.

– Szabad – válaszolt végül lemondóan. Illedelmesen meghajolt Júlia felé, majd átadta kezét az ismeretlennek, s távolodni kezdett.

Csalódottan pillantott hátra válla fölött a táncolni kezdő párra. Csak egy pillanatra nem nézett maga elé, s máris beleütközött valakibe.