Ez a kéz utolér - Tybalt és Júlia ✔

22. Nászéjszaka (18+)

A bál egészen a késő éjszakába nyúlt, ám Tybalt és Júlia még az utolsó vendégek távozása előtt kisurrantak a teremből. Úgy érezték, a zsúfolt nap után megérdemlik végre az egyedüllétet. 

Júlia fejét Tybalt vállán nyugtatva, egyik kezével a fiú kezében, a másikban pedig cipőjével lépkedett a kastély udvarán. Meztelen talpa alatt érezte a harmatos, puha füvet, orrában pedig az éjszakai kert friss, nedves illatát. Pár perc andalgás után meg is érkeztek az orgonabokorhoz, melynél már annyiszor találkoztak. Ezúttal azonban Tybalt nem a bokor adta rejtekhelyre vitte magával, hanem az előtte álló padra ült le, s húzta ölébe a feleségét. Nem volt többé szükségük búvóhelyekre.

– Neked is hosszú heted volt? – kérdezte a lány még mindig Tybalt vállán pihentetve a fejét. A fiú közelsége biztosította róla, minden a legnagyobb rendben van, s nincs veszély mi fenyegetheti.

– Attól függ – mondta Tybalt, miközben keze szórakozottan simogatta Júlia combját. – Ha az a kérdés, sok dolgom volt-e, a válasz: nem. Rám nem kellett ruhát szabni, vagy olyan cipőt keresni, amiben tudok táncolni. ... Bár ez neked sem sikerült – húzta száját félmosolyra, s Júlia illatos hajába puszilt. – Ha az a kérdés,hogy az idegességtől és várakozástól a falat kapartam-e, akkor igent kell mondjak. Alig bírtam ki, hogy elérkezzen végre ez a nap.

– Csak egyszer próbálnál meg ebben a cipőben létezni – mormogta Júlia fejét Tybalt mellkasába fúrva, s közben mélyen beszívta az illatát.

– Ebbe inkább bele sem gondolok – rázkódott meg, majd Júlia combján nyugvó kezét a derekára csúsztatta. – Felmegyünk? – nézett le az ölében kuporgó lányra, kiről még mindig nehezére esett felfogni, hogy valóban a feleségének szólíthatja. – Nem akarom, hogy megfázz idekint.

– Menjünk – suttogta Júlia, s még utoljára megszorította Tybalt karját.

Kézenfogva sétáltak egészen Tybalt szobájáig, ahol aztán a fiú a semmiből váratlanul a karjába kapta Júliát, s az ölében lépett át vele a küszöbön.

– Ezt nem bírtad kihagyni, ugye? – nevetett a lány a férje nyakába kapaszkodva, miközben az a lábával belökte maguk mögött az ajtót.

– Nem – rakta le Tybalt, majd kulcsra zárta az ajtót. – Ezt muszáj volt. Csak hogy teljessé tegyem számodra az élményt. Azt akartam,  hogy ez a nap... emlékezetes legyen. Bár már intézkedtem az ügyben, hogy saját, közös szobánk legyen. Felújítanak egyet. Azt mondtad, egy ágyban akarsz velem aludni – költözött a szája szélébe ábrándos mosoly. – Akkor pedig... 

Júlia meglepetten pördült hátra Tybalt felé. – Valóban? – kérdezte boldogan mosolyogva. Megmelengette szívét a gondolat, hogy mostantól büntetlenül lehet a szerelme mellett.

– Valóban – bólintott a fiú. – Egy óriási szoba, óriási ablakokkal, káddal, ággyal... – Közben minden szóval egyre közelebb lépett Júliához, ki a szobában álló új, díszes tükörrel szemben ácsorgott.

A lány egyre csak nézte a tükörképét, mígnem egyszercsak Tybaltot látta meg, ahogy mögé lép, s már érezte is, hogy erős karok fonják körbe. Sóhajtva dőlt hátra fiú testének, s egyre csak magukat nézte a tükörben. Leírhatatlan boldogságot érzett, ahogy a tükörképükre pillantott. Egy boldog házaspárt látott.

Júlia felidézte magában a bál estéjét, mikor Tybaltról először hullott le az álarca, s idehozta magával, ebbe a szobába. Az addig ridegnek hitt fiú azon az estén megtört. Akkor még nem volt tükör a szobában, s Tybalt nem volt képes tükörbe nézni. Nem is volt olyan régen az az éjjel, mégis mintha egy évszázad telt volna el azóta a szerelmespár számára. Júlia úgy érezte ez alatt az időszak alatt végleg véget ért a gyermekkora. Kissé bánatosan pillantott férjére, ki állát a feje búbján pihentette, szemét lehunyta, arca pedig végtelen nyugalmat tükrözött. Tybaltnak soha nem is lehetett gyermekkora.