Ez a kéz utolér - Tybalt és Júlia ✔

19. Tárgyalás

Tybalt és Júlia mindvégig együtt voltak, s az egész hetet a fiú szobájában töltötték, az idő nagy részében csak egymáshoz simulva, és élvezve a közös perceket. A házban hamarosan szárnyra kapott, és szájról szájra járt a hír, hogy ők ketten mennyi időt töltenek együtt, minden valószínűség szerint nem mint pusztán csak unokatestvérek. Ők azonban erről semmit sem tudtak. És ha tudtak is volna, nem igen érdekelte volna őket.

A szoba steril burokként óvta őket a külvilágtól, melybe csak Oliver kaphatott bebocsátást, és nem is csak inas címén. Ők hárman barátok lettek, és egész estéket töltöttek együtt beszélgetve, nevetve, s közben bort kortyolgatva. Oliver társasága kapaszkodót jelentett a szerelmeseknek. Nem kellett előtte titkolózniuk, mellette önmaguk lehettek, s még csak rosszalló pillantásokat sem kaptak, míg nem vitték túlzásba a csókok váltását. A fiú képes volt őket egyben tartani, és felvidítani.

Az idill azonban nem tarthatott végtelen időkig, muszáj volt kilépniük a szobából, hogy szembenézzenek a valósággal. Tybalt gyilkos volt, és az akasztás fenyegette.

A Capulet ház előterében szinte érezni lehetett a feszültséget a levegőben. Capulet szemei ha gyilkolni tudtak volna, hát Tybalt már holtan feküdt volna a sötét kövezeten. Capuletné kifejezéstelen arccal nézett maga elé, bár érezhetően nem volt kedvére a férje gerjesztette hangulat. A nő mindig is neheztelt a férfire, amiért az olyan ellenszenvvel tekintett Tybalt apjára, s magára Tybaltra is. 

Már mindhárman előkelő ruhát öltve várták Júliát, hogy elindulhassanak a herceghez Tybalt és Paris ügyének tárgyalására. A lány azonban csak nem jött, a feszültség pedig egyre csak fokozódott. Tybalt mellett, mint általában, most is ott állt Oliver, az inasokhoz illő ünnepi öltözetben, szemét lesütve. Ő volt az egyetlen, aki tudta, mire készült Tybalt.

– Bácsikám, tudom jól, hogy nem állok közel a szívéhez, mégis muszáj lesz beszélnünk – szólalt meg Tybalt megtörve a csendet. Erre a beszélgetésre nem volt megfelelő időpont, túl kellett rajta esnie valahogyan.

A férfi egy darabig csak nézett rá, majd karba fonta kezeit, s megszólalt végre. – Nincs miről beszélnünk. Kár előre tervezned bármit a herceg ítélete előtt. Nem biztos, hogy megéri a fáradságot – Hangja szenvtelen volt.

Capuletné rosszalló pillantást küldött rég nem szeretett férje felé, majd Tybalthoz fordult. – Mondd, Tybalt!

A fiú hálásan bólintott nagynénjének. – Már megtettem korábban, most mégis megteszem újra. Szeretném, ha hozzám adnák Júliát. Ismét megkérem a kezét. A történtek fényében...

– Már akkor is nem volt a válaszom, és ez most sincs másként – vágott közbe Capulet. – Hogy adhatnám a lányom egy gyilkoshoz?

– Tybalt nem gyilkos! – jelentette ki Capuletné határozottan, mielőtt a fiú bármit mondhatott volna. – Önvédelemből tette, amit tett, hisz már számtalanszor elmondta. Nem volt más választása.

– Ez nem változtat a tényen, hogy Paris az ő keze által halt meg. Milyen fényt vetne ránk, ha a lányunkat az előző vőlegénye gyilkosához adnánk? Az emberek beszélnének...

Tybalt némán hallgatta a házaspárt. Nem volt mit mondania. Az, hogy ebben a házasságban nyoma sem volt a szeretetnek, vagy egyetértésnek, nem rá tartozott.

– Még mindig emiatt aggódsz? Olyan mindegy már. Nem fog kérők sora tolongani a kapu előtt a történtek után. Júlia szereti Tybaltot. – A hangja mintha irigységről árulkodott volna. – Tybalt jó választás. – Mint portékát mérte végig unokaöccsét. A szemében valamilyen nosztalgikus fény csillogott, s Tybalt biztos volt benne, a nő a bátyját látja benne. Apja gondolata nyugtalanította, de messze nem annyira, mint azelőtt. Már tisztában volt vele, ki is ő valójában.