Ez a kéz utolér - Tybalt és Júlia ✔

9. Maradj

Két hét múlva

Júlia háta a kellemesen hűvös kőkerítésnek nyomódott, melyhez Tybalt teste préselte hozzá. A sötét, koranyári éjszakán egy dúsan zöldellő orgonabokor takarta el őket a kíváncsiskodó tekintetek elől. A sűrű, buja levelek mögött teljes biztonságban lehettek, senki nem láthatta meg a szerelmespárt.

– Egész nap erre vártam – lehelte Tybalt a lány szájára.

– Minden alkalommal ezt mondod – kuncogott fel Júlia. Ujjai a sötét fürtökkel játszottak, miközben a zöld szemek csillogásában gyönyörködött. Mindig elkápráztatta, milyen szeretetteljesen is tudott rá nézni a fiú, ha csak ketten voltak. A napja szinte minden pillanatában ezek után a lopott pillanatok után áhítozott, mikor végre együtt lehettek, és nem kellett álca mögé rejteniük heves érzéseiket.

– Na vajon miért? – mosolyodott el Tybalt. Egyik kezét a lány arcára helyezve csókolta meg, mire az elnyílt szájjal fonta össze a nyelveiket. Egy idő után elemelte kezét Júlia arcáról, hogy a derekára rakja.

– Láttalak ma – szólalt meg a lány két csók között. Tybalt a homlokát az övének támasztva hallgatta. – Szeretem, hogy újabban már az udvaron vívsz. – Játékosan harapta be ajkát, és közben Tybalt bicepszét simította.

– Oh, szóval az ablakból csorgatod rám a nyálad? – Elégedetten vigyorgott.

– Ha valami jól néz ki, az ember megnézi – incselkedett Júlia, mire Tybalt mélyen mordult fel, s keze a lány fenekére csúszott, úgy húzta még szorosabban a csípőjéhez.

Szája szélében még mindig halvány, piszkos mosollyal hajolt Júlia füléhez. – Gyere fel a szobámba – susogta, majd finoman a lány fülcimpájába harapott. Végigcsókolta a nyakát, néhol óvatosan a bőrébe harapva.

– Megint? – sóhajtotta Júlia fejét a falnak vetve. – Tegnap is... – hangja elcsuklott Tybalt újabb ingerlő harapásától. – Tegnapelőtt is...

– Ma is – suttogta Tybalt kérlelőn ismét Júlia füléhez hajolva. Kezét továbbra is a lány fenekén tartva húzódott távolabb, hogy a szemébe nézhessen. – Még mindig megőrjítesz.

Amióta csak először a karjai közt tarthatta a lányt, azóta a nap bármelyik percében képes lett volna a magáévá tenni. Most, hogy egyszer már az övé lehetett, nem tudott többé betelni vele.

Júlia sejtelmes arckifejezéssel csókolta meg. Kezét végigvezette Tybalt nyakán, egészen a mellkasáig, hogy aztán gyengéden eltolja magától. – Nem is tudom, Tybalt... Lehet még meggondolom.

– Nha – nyögött fel a fiú. Most ő hajolt közelebb, hogy megcsókolja Júliát, mire az belemosolygott a csókba, és a fiú alsó ajkába harapva hajolt távolabb, magával húzva őt, míg ismét el nem szakadtak. Júlia fürgén kicsúszott a fal és Tybalt közül. – Ne kínozz – sóhajtott Tybalt. A haját hátratúrva fordult a lány után.

– Miért kínoználak? – fonta karba a kezeit Júlia ártatlanul. – Ahhoz, hogy felmenjünk, el kell engedned.

Tybalt egy hosszú lépéssel előtte termett, hogy karjait a teste köré fonja és megcsókolja. – Tudtam, hogy nem tudsz nekem ellenállni – somolygott. Hirtelen, a lába alá nyúlva kapta fel a lány, mire az halkan sikkantott fel meglepetésében. Egy darabig a karjában vitte Júliát, míg el nem értek az ajtóhoz.

Először Tybalt ment be, Júlia pedig néhány perc múlva követte, hogy végül a fiú szobájában találkozzanak.

Júlia éppen hogy csak becsukta maga mögött az ajtót, Tybalt máris mögötte termett, hogy átkarolja.