Ez a kéz utolér - Tybalt és Júlia ✔

16. Minden

Júlia szeme hirtelen pattant fel.

Tybalt. A gyermekük. Paris... Túl sok gyötrő, homályos emlék tódult az agyába, s teljesen ellepték a tudatát. Mintha a mellkasa belülről szippantotta volna befelé, nem volt képes másra gondolni, csak arra a sok vérre, mely mindent beborított a szobában, s az őt hirtelen elfogó görcsös fájdalomra. Kezével a hasához kapott, úgy ült föl, hogy körülnézzen.

Az ágya melletti székről Dadus ugrott fel. A szobájában volt, mégis mindent olyan idegennek érzett. Nem érezte magát biztonságban, egyre mintha csak veszély leselkedett volna rá.

- Mi történt? - hebegte könnyes szemekkel. A sírás fojtogatta, ahogy a történtekre gondolt. Paris meghalt, az esküvőnek annyi. Tybalt pedig... - Tybalt? A magzat?

Dadus szomorú szemekkel nézett a lányra. Júlia nem volt már többé kislány. Túl sok mindenen ment ahhoz keresztül az utóbbi pusztán három hétben. A nő mégis látta benne azt a kisgyermeket, akit soha nem akart szomorúnak látni. Már nem segíthetett rajta. - Júlia... elvetéltél. Túl nagy érzelmi sokk érte a szervezetedet, és a tested így reagált. Az orvosok mindent megpróbáltak, de sajnos... A magzat nem élte túl.

- Nem, nem, nem - esett kétségbe a lány, s közben egyre csak a hasát szorította. Nem lehet, hogy elvesztette. Úgy érezte, mintha egy része meghalt volna a magzattal együtt. Nem lehetett, hogy így, egyik pillanatról a másikra eltűnjön egy élet. Egy olyan élet, ami a sajátjánál is többet jelentett számára. Egy olyan élet, mely még Tybaltnak is többet jelentett, mint a saját élete. Hogyan fogja egyáltalán felfogni, mi történt... Hogyan fogja... elmondani Tybaltnak. Tybaltnak, aki... - Tybalt! Mi történt Tybalttal? Most meg kell őt keresnem, azonnal...

Dadus az ágy szélére ülve nyomta őt vissza, hogy ne tudjon kikelni az ágyból. - Júlia, nem keresheted meg Tybaltot. - Szemében még mindig bánat tükröződött, mire Júliában megállt az ütő.

Összeszorult szívvel bámult maga elé. - Tybalt nem lehet halott - suttogta a semmibe meredve. Ha Tybalt nincs többé, neki sincs már miért maradnia. - Paris csak a hasába szúrta a tőrt. Csak a hasába. Meg kellett, hogy mentsék. Azt ígérte... Azt ígérte, hogy... - Hangja zokogásba fulladt, ahogy felidézte a saját és Paris vérében fekvő Tybaltot, kezében a medált szorítva, így mindenki elől eltakarva, mit rejt. - Nem halt meg - bőgte. - Nem maradhattam egyedül! Azt nem élem túl - túrt a hajába.

Dadus gyorsan magához ölelte, s a hátát simogatva próbálta vigasztalni. - Tybalt nem halt meg - csitította. - Ő még él.

- Mi az hogy még? - zokogta Júlia, bár óriási kő esett le a szívéről. Tybalt még itt volt. Élt.

- Nagyon sok vért vesztett - magyarázta Dadus aggodalmas hangon. Mostanra már megértette, Tybalt többet jelent a lánynak, mint bárki más a világon, és ha nehezen is, de elfogadta, hogy Tybalt talán mégsem olyan szörnyű, mint azt hitte. - Még mindig nem tért magához, de a sebet bekötözték, már nem vérzik tovább. Nem tudják, fel fog-e ébredni - sütötte le a szemét. Rettegett, hogy Tybalt meghal. A lány nem bírt volna ki egy ekkora csapást. A nő érezte, Júliának mostantól már Tybalt a minden, s ha valaki mindent elveszít...

- Akkor odamegyek hozzá - kezdett el felállni ismét Júlia. Szipogva dobta le a takaróját.

- Szó sem lehet róla! Itt kell maradnod, hogy pihenj. Akkora traumán estél túl, hogy...

- Hol van? - szegezte a kérdést Dadusnak ezúttal jóval erélyesebben. Pihenni azután is tudott, hogy már nem szorongatja szívét a kétely marka. Már semmi más nem számított. Egyre csak a fájdalom és a veszteség kínozta. Látnia kellett Tybaltot, hogy megbizonyosodhasson róla, valóban él, őt még nem vette el tőle a sors. - Muszáj látnom őt.