Ez a kéz utolér - Tybalt és Júlia ✔

17. Néma csönd

Az én hozzáfűznivalóm: Sokkal rövidebb ez a fejezet, mint a többi, mégis elég közel áll a szívemhez. Remélem sikerül átadnom azokat az érzelmeket, amiket szerettem volna. Ide, a rész fölé pedig linkeltem egy YouTube videót. Előtte, utána, vagy akár közben, de ajánlom hogy hallgassátok meg Cseh Tamás Csönded vagyok című számát. Idevág.

Júlia a szeméből patakzó könnyek homályán keresztül nézett Tybaltra. Nem tudta, mit mondhatna neki. Hogy mondja el, hogy vége? Hogyan nézhet egyáltalán ezek után a szemébe? Hisz a fiú olyan boldognak tűnt, azt hitte, minden a legnagyobb rendben van, s neki most kellett vele közölnie, hogy amiért harcolt, nincs többé.

Tybalt értetlensége lassan fagyos aggodalommá vált, ahogy elöntötte a felismerés. Hát mégsem volt minden rendben. A sebébe nyilalló éles fájdalommal dacolva próbált meg Júlia felé fordulni. Végül nem próbálkozott tovább, egyik a kezét a lány könnyektől nedves arcára simította. – Ugye nem? – suttogta elhaló hangon. Egyetlen egy dologtól félt, s Júlia pontosan tudta mi az.

A lány csak némán bólintott, s újabb hullámban tört rá a zokogás. Hibásnak érezte magát. Az ő feladata lett volna óvni a gyermeküket, s mégsem volt rá képes. Minden az ő hibája volt. Tybalt is csak miatta feküdt most itt, s kellett visszatérnie a halál torkából. A fiú az életét kockáztatta értük, s ő cserben hagyta. Mindent elrontott.

Tybalt keze a lány arcáról a takaróra hanyatlott, s szorosan hunyta le a szemét. Kiszáradt torka összeszorult, szemét pedig száraz könnyek csípték. Fejét elfordította a lánytól, kinek mintha kést szúrtak volna a szívébe. Júlia pontosan ettől félt, hogy Tybalt fájdalmában ellöki majd.

A fiú nem értette, miért. Miért nem lehettek ők ketten legalább egyszer boldogok? Egész életében most először csillant meg előtte egy pillanatra a boldog jövő ígérete, ő pedig nem tudott nem azonnal belekapaszkodni a lelkével. Egy egészen rövid, elillanó pillanatig azt hitte, sikerült. Parisszal való szóváltása alatt mindvégig csak arra tudott gondolni, ha ő nyer, minden rendbe jön. Ha legyőzi a férfit, semmi sem áll majd a boldogságuk útjába. Látta maga előtt, ahogy a karjában tarthatja majd a gyermekét, s látta Júlia felhőtlenül boldog mosolyát. Ez a kép most apró szilánkokra zúzódott. Azt érezte, minden hiába volt. Nem volt többé értelme semminek az ég világon. Nem volt neki semmi...

...csak Júlia. Hisz a lány még mindig itt volt. Most nem törhetett össze.

Fejét ismét Júlia felé fordította, hogy ránézhessen a keservesen zokogó lányra. Annyi mindent köszönhetett neki. Júlia mindvégig ott volt neki. Ott volt, hogy segítsen, ott volt, hogy támaszt nyújtson, mikor magányos volt, s úgy érezte sosem lesz már jobb. Reményt adott, mikor a jövő csak gomolygó kusza sötétség volt számára, s nem látott kiutat. Egy pillanatra sem hátrált meg, s még akkor is megbocsájtott, mikor ő túl gyengének, kevésnek érezte magát és elmenekült a felelősség elől. Ígéretet tett Júliának, hogy sosem hagyja el. Hát most volt rá igazán szüksége a lánynak.

Igen, mérhetetlenül fájt neki a veszteség, de hirtelen elöntötte a tudat, Júlia mennyivel jobban szenvedhetett. A régi Tybalt utolsó töredéke, aki most mindenkit ellökött volna magától végleg elvérzett a padlón. Most őrajta volt a sor, hogy erős legyen és kitartson, mikor a másik teljesen összezuhan. 

Kezét ismét a lány arcához emelte, hogy elkenje a legördülő könnycseppeket. Gyengéden átkarolta, s a mellkasára húzta. Nagy nehezen megemelte a fejét, hogy Júlia hajába puszilhasson, s utána még erősebben láncolja magához. Többé nem akarta elengedni.

Júlia vigyázva vetette át egyik karját Tybalt mellkasán, nehogy megsértse a sebet. Tybalt itt volt, és még mindig szerette. A fájdalom eltompult.

Némán, szavak nélkül ölelték a másikat. A veszteség közös veszteség volt, de ők még ott voltak egymásnak, hogy egymásba kapaszkodhassanak a bánatban. Mindkettejük lelkéből meghalt egy darab. Közös seb volt, s a szenvedés is közös volt. 

Hisz ki értette volna meg jobban a fájdalmukat, mint az, kinek pontosan ugyanaz a seb volt a lelkén?