Ez a kéz utolér - Tybalt és Júlia ✔

20. Igazat mondok

A teremben csöndes susmogás kezdődött, s minden Tybalt bűnösségére számító dicsekvőn kezdte magyarázni, mennyire igaza is volt, az ártatlanságában hívők pedig megbotránkozva bizonygatták, a herceg pedig igenis téved. Vajmi keveset számított, ki mit gondolt. A herceg ítélete számított, s ha Verona hercege úgy ítélte valaki bűnös, akkor az az volt, s meg is kapta a büntetését.

Júliát mintha egy fagyos tőrrel szúrták volna szíven, a mellkasa összeszorult, a tüdeje pedig mintha megszűnt volna létezni, egy csepp levegőt sem volt képes magába fogadni. Visszatartott lélegzettel bámult maga elé, azt sem tudta mit lát, minden összemosódott. Lehetetlen volt, hogy Tybaltot bűnösnek találják. A fiú nem ezt érdemelte. Ők nem ezt érdemelték. Annyi mindenen mentek ők keresztül az elmúlt hónapban, hogy nem volt képes elfogadni, hogy így érjen véget. Mert ha most Tybaltot kivégzik, véget ér. Nem lett volna képes nélküle életben maradni. Nem akart volna nélküle életben maradni. A fiú nélkül nem lett volna értelme a létezésének. Egy csonka lelkű árnyék lett volna csupán. Ő tudta, mi történt, s már éppen azon volt, hogy a fiú védelmére keljen, mikor hirtelen csend szállt az izgatottam susmorgókra. Júlia nem értette, mit történik.

Mindenki egy emberre nézett, így ő is azt tette. Tybalton kívül egy ember állt a teremben. Oliver. 

Mit akarhatott?

– Én ott voltam – mondta a fiú magabiztosan zengő hangon.

A herceg kíváncsian lépett előrébb. – Ha valóban ott voltál, miért nem szólaltál meg előbb? – vonta kérdőre.

– Senki nem kérdezett – nyelt nagyot a fiú. – Eddig nem gondoltam, hogy szükség lehet a vallomásomra. Azt gondoltam, egyértelmű. – Tudta, óriási badarságot tesz, mégsem volt hajlandó végignézni, ahogy kivégzik Tybaltot. Nem hagyhatta, hogy ekkora igazságtalanság történjen. Tybalt megérdemelte a boldogságot, amit soha nem kaphatott meg. – Tybalt említette nekem, hogy hova megy, így mikor meghallottam a kiáltást, pontosan tudtam, hol keressem, és odasiettem. Én léptem be először a szobába. Láttam, ahogy Tybalt leszúrja Parist, és rögtön utána összeesnek. Minden bizonnyal Paris szúrt először. Teljesen biztos vagyok benne.

Tybalt hitetlenül bámult az inasára. Biztos volt benne, hogy mikor szúrt, még senki nem volt a szobában, s Oliver maga is azt mondta, csak sokkal később értesült a gyilkosságról, mikor Tybaltot már az orvoshoz vitték, hogy a sebét varrják. A fiú az életét kockáztatta érte. Érte, aki sokszor olyannyira minősíthetetlenül viselkedett vele.

Escalus hitetlenül nézett az inasra. – Ugye tisztában vagy vele, hogy ha hazudsz, te is a bitófára kerülsz? Még kapsz egy esélyt, hogy visszavond, amit mondtál.

– Tisztában vagyok vele, uram – bólintott Oliver. – Nem kívánom visszavonni, igazat mondok. – Az életével játszott.

– Akkor halljam, mi történt, miután összeestek?

– Én... – A fiú villámgyorsan futtatta végig agyán a vallomásokat, s akkor hirtelen eszébe jutott. Ha más is megerősíthetné, hogy ott volt... – Tybalthoz rohantam, ahogy az utánam érkezők is. Megpróbáltam magánál tartani, de elvesztette az eszméletét. Aztán nem tudom mennyivel később, de megérkezett Júlia. Minden olyan összemosottnak tűnik onnantól. – Sokatmondó pillantást küldött a megrázott lány felé, bízva abban, hogy tudni fogja, mit kell mondania.

Júlia remegő lábakkal, apja vádló pillantásától kísérve állt fel. – Mikor a szobába értem, Oliver valóban ott volt – köszörülte a torkát. – Tybalt fejénél térdelt mikor beléptem, és utána is vele volt, mikor én... Mikor nekem magára kellett hagynom.

Escalus herceg zavartan nézett végig a három álló fiatalon. – Meg tudja-e erősíteni bárki más, hogy ez a fiú ott lett volna a szobában?

Ismét hosszú, feszült csönd ereszkedett rájuk. Oliver kétségbeesetten állt, érezve, elbukott. Senki nem láthatta, hisz nem volt ott. Nem volt ott, és ezzel mindenki tisztában volt. Legalább megpróbálta.

– Úgy tűnik... – kezdett bele a herceg, ám valaki félbeszakította.

– Én láttam őt. – Egy fiatal, sötét hajú, tizenhatéves forma fiú állt fel a tanúként előállítottak sorából. Minden tagjában remegett, s lesütött szemmel próbálta kerülni a rávetődő tekinteteket. – Én láttam Olivert. Ott volt.

Tybalt egyre csak bámult a fiúra. Olyan ismerős volt... S akkor eszébe jutott. Az inas, aki ha csak néhány órán át is, de az inasa volt, miután összevesztek Oliverrel. Mi oka lett volna a fiúnak, hogy kiálljon mellette? Szörnyen bánt vele. Nem volt lélekjelenléte ezen gondolkozni. Az élete volt a tét. Arcán az oly sokat használt kifejezéstelen álarccal nézett maga elé. 

A herceg elgondolkodva járkált fel-alá. Mérlegelnie kellett a hallottakat. Léptei vészjóslóan kopogtak a néma teremben. Óráknak tűnő percekkel később ismét az egybegyűltek felé fordult. – Ebben az esetben... Kénytelen vagyok megmásítani az ítéletet. Tybalt Capulet önvédelemből ölt, így nem érdemel halálbüntetést. Szabadon távozhat. A tárgyalásnak vége.

Tybalt nem volt magánál, ahogy kisétált a tárgyalóteremből. Nem látott, nem hallott, csak sétált. Maga sem akarta elhinni, mi történt az imént. Megmenekült. Az utolsó pillanatban. Mikor kilépett az épületből és meglátta Olivert, hirtelen nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy köszönetet mondjon neki. Futólépésben sietett elé.

– Köszönöm – mondta végtelen hálával hangjában, s a kezét nyújtotta inasa felé. Mikor azonban Oliver egy szerény bólintással elfogadta azt, Tybalt magához rántotta, és szoros ölelésbe vonta. Szó szerint az életét köszönhette Oliver lélekjelenlétének. – Bocsánat – suttogta úgy, hogy azt csak a másik fiú hallhassa. – Bocsánat, hogy annyira bunkó voltam veled. – Tybaltnak nem volt szokása az ölelkezés, s most még maga is meglepődött, mennyire jólesett neki. Volt egy igaz barátja.

– Már egészen megszoktam – válaszolta Oliver még mindig megzavarodva, mikor elváltak egymástól. Életében nem feltételezte volna Tybaltról, hogy megölelne valakit, akit nem akar ágyba vinni. Össze sem lehetett hasonlítani a régen olyannyira magába fordult, ellenséges önmagával.

– Nem azt mondtam, hogy mostantól kedves leszek – emelte fel a kezeit Tybalt heccelőn, szemében azonban még mindig hála csillogott. Ekkor viszont ismét eszébe jutott az ismeretlen fiú. – Az a fiú, aki... aki azt mondta látott téged. Ő ki? – kérdezte, s közben körülnézett, hátha meglátja valahol.

– Nem tudom – vonta meg a vállát Oliver tanácstalanul. – Nem ismerem. Én is meglepődtem, mikor felállt. Fogalmam sincs, miért tette.

Amint meglátta a sietve közeledő Júliát, Tybalt azon nyomban elfelejtette az ismeretlen fiút. A lány az utolsó néhány métert futva tette meg, hogy Tybalt karjaiba vethesse magát. Többen fordultak utánuk, mégsem érdekelte őket. Semmit nem titkoltak tovább. Nem volt Paris, nem voltak vádak, csak Tybalt és Capulet egyessége és az azt követő közös jövő.

– Ugye tudod, hogy ez most mit jelent? – kérdezte Tybalt, még mindig szorosan a mellkasára szorítva a lány fejét.

– Mit? – nézett rá fel a lány, holott pontosan tudta a választ. Ő mégis Tybalt szájából akarta hallani.

– Azt, hogy a feleségem leszel – mosolyodott el a Capulet fiú, s már hajolt is volna csókra, mikor megzavarták.

– Hát én ezt nem hiszem el! – sóhajtott fel Oliver. – Eddig még csak a szobádban csináltátok ezt, Tybalt, de hogy már az utcán is nyáladzotok, hát én ezt...

Mielőtt azonban befejezhette volna, Tybalt nevetve engedte el Júliát fél karjával, hogy azt Oliver vállán átvetve őt is magához húzza.

– Gyere ide, te idióta! – kacagott felszabadultan, mint talán még soha azelőtt, mire az addig undort tettető inas is elnevette magát.

Ott álltak, hárman, egymásba karolva, s mit sem törődtek az őket érő kíváncsi, furcsálló vagy épp megvető pillantásokkal. Végre mind boldogok voltak, és semmi más nem számított.