Kövessd Az Áramlást- Folytatás

26. rész

A koncert folytatódik, csak most tartunk egy apró szünetet. Addig Fura Csé és BLR elment, hogy egyen valamit, a lányoknak pedig levegő kellett. Én a gitáromat szerelgettem Gerivel, mert egy picit hamisan szól.
- Így jó lesz?
- Azt hiszem. Kipróbálom.- mondtam, majd óvatosan elvettem a hangszert. Csodásan hangzik.
- Jó?
- Igen, köszi Gergő!
- Nincs mit!- mondta, majd megfogta a karomat.- Menünk kéne lassan a színpadra. Még ott van a Porszem!
- Igaz!- mondtam, majd megindultunk. Lassan a többiek is visszaszállingóztak, majd elkezdtük énekelni a számokat. Nem tudom, hogy hogyan történhetett, de Gergő átvarázsolta a gitáromat. Nagyon szép hangja lett, és sokkal könnyebb volt a pengető nélkül (is) használni.

A közönség továbbra is csillapíthatattlanul ugrált, énekelt, örült. Mint mi még tavasszal az Akváriumban. Akkoriban nem is sejtettük, hogy színpadra állhatunk! Azóta bizony eltelt fél év, és pár fellépés.
- Köszönjük szépen!- szakította meg a gondolataimat Fura Csé hangja.- Most következzen az Érdekemberek, majd a Tavasz!

A tömegben még mindig meg van az a hatalmas flow-ja, ami mindenkit csillapít. Olyan jó volt hallani az egészet! Értem, hogy Geri szerint miért "álommeló" a koncertezés.

Elénekeltük a két számot, majd lassan végeztünk a koncerttel. A legutolsó számunk a Nem Fogadok Szót volt, ami tényleg egy nagy hangulatcsináló szám. Mi énekeltük a refrént, ami -nekem hála- kicsit a régi szép időkre emlékeztetett.

A tömeg ujjongott, majd lementünk pár képet csinálni. Érdekes módon még velünk is csináltak képet a kortársak. Aztán mindenki hazament.
- Ne haragudjatok, de haza kell mennem. Lara miatt.
- Úristen, mi történt vele?- kérdezta aggódva Flóra.
- El kéne vinnem sétalni.
- Azt hittem, hogy beteg.
- Hát, a mozgás nagyon is fontos!
- Igaz!- hagyta rá Flóra, majd Gergő mindenkivel lepacsizott, és tavozott.

Kis idő múlva Csabi is lelépett, mert neki van egy gyereke.
A kutya és a gyerek azért fontos dolgok!
El kezdtünk volna beszélgetni a lányokkal a koncertről, de egy harsány hang éppen Lillát kereste.
- Anya!?
- Lilla, haza kell menned! Hol voltál?
- Itt, koncerten!
- Nem érdekel, haza kell menned!- mondta Lilla anyukája, majd elráncigálta a lányát. Lilla a kezével olyasmit mutatott, hogy majd hívjuk fel.
- Flóra, az anyukád megkért, hogy téged is azonnal vigyelek haza!
- Jaj ne már!
- Sajnálom Flóra.- mondta Lilla anyja, majd mindketten hazamentek.

Így csak Gergő, Peti és én maradtuk. Ám Pimpi fogta a dobjait, és a futárral együtt lelépett. Így már csak én és Gergő maradtunk. Eléggé furcsán éreztem magamat, de jó értelembem.
- Gergő, szerinted milyen volt a koncert?
- Szerintem nagyon jó volt. Neked nem tetszett?
- Éppen ellentétesen. Imádtam!
- Az jó!- mondtam, majd felkaptam a gitáromat.

Gergő elkapta a karomat, és a színpadra indult el. Aztán ott átölelt. Nem tudtam, hogy mit csináljak, ezért én is követtem a példáját. Az arcom paradicsom lett, amit kérdőre vont.
- Miért piros az arcod, mikor itt vagyok?
- Csak izgulok, nehogy elbénázzak valamit.
- Ezt hogy érted?- nevetett fel Gergő, majd a barna szemeivel rám nézett.
- Régen mindig égettem magamat. Mindenki előtt.
- Uh, az nem a legjobb! Én is ilyen voltam.
- Tényleg?
- Igen. Volt, hogy egy versenyen elestem az egyik székben, de elszavaltam a versemet, és bezsebeltem az első helyezetet. Később imádtam balféknek tettetni magamat.- nevetett fel Gergő.
- Értem.
- Amugy minden rendben?- mondta, majd leültük a színpadra.
- Igen. És veled?
- Velem is.- adta ki a választ Geri.

Még egy fél órát így ültünk, és elbeszélgettünk mindenféléről, de valami megzavart minket. Egy kopogás hallatszódott, majd fura léptek. Aztán különös hangok kísérték a produkciót, és a nevemet hangozatta. Nagyon félek, és ilyenkor nem tudok mit kezdeni magammal.
Sírva temettem az arcomat Gergőbe, aki átkarolt, és biccentett, hogy halkan menjünk be a kis szobába, ahonnan a fényeket szereztük be.
A hang egyre hangosabb lett, a szivem pedig vadul kalapál bennem a félelem miatt. Könnyeim kicsordultak a szememből, és lekupodtam a földre. Az arcomat a kezembe temettem, és reszkedtem.
Geri odaült mellém, majd megölelt. Jól esett. Aztán a fejemet az övéhez fordította.
- Ne félj, itt vagyok!- suttogta, én pedig szorosan megöleltem.

A hang egyre közeledett, én pedig még mindig Gergőt szorongattam. A szivem hevesen ver, az arcom paradicsompirosból hófehérré vált. Úgy reszketek, mint a nyárfalevél.

Az ajtó kinyílt, én pedig attól féltem, hogy az a valami vagy valaki elkap minket.