Fire and Ice •2018/19• || 𝚂𝚝𝚎𝚟𝚎 𝚁𝚘𝚐𝚎𝚛𝚜 || (Befejezett)

~ 5. ~

Rosszul éreztem magam attól amit tettem. Ha nem tudom kontrollálni az erőm, abból még hatalmas baj lehet, főleg, hogy az érzéseimre így reagál. Gondolkodnom kellett, az erőmről és a Kapitányról. A Kapitány. Eddig, hogy nem figyeltem fel rá? Pietro eltakarta volna a szemem elől? Nem, nem.. Elég volt a gondolkodásból.

Megigazítva magamon a ruhámat, kikeltem az ágyból és elindultam a nappaliba. De persze, fülem, farkam behúzva az esett miatt, amit esküszöm nem direkt csináltam. Rá se nézve senkire siettem be a konyhába ahol kávét töltöttem ki magamnak. Úgy érzem e-nélkül túl se élném a mai napot.

– Áh, Jó reggelt! – Kiáltotta Tony. Izamaim megfeszültek, nekem köszönt vajon? Hátra fordultam és megláttam a lányt. Jobban mondva a lányát. Ha erre gondolok még a gyomrom is görcsberándul. El kell fogadnom és el is fogod fogadni Gemma! – Hogy aludtál? – sétált oda hozzá. Búsan néztem le a márvány lapra, majd a kávémat szugeráltam. Kényelmetlenül érzem magam, nem akarok itt lenni.

– Minden rendben? – Kérdezte Tony mellém állva, hogy kávét csinálhason. Kissé ledermedtem mert nem mondhatom, hogy elkeserít a tudat, hogy nem én vagyok az egy szem kicsi lánya. Mindenképp ki kell találnom valamit, ezért gyorsan körbe nézve már tudtam is mi lesz az.

– Persze, de azt nem értem, hogy Loki mit keres itt. – néztem az említett személyre, aki nem zavartatva magát a kanapén ülve, egy könyvet olvass.

– Oh, sajnálom. – nevetett fel Thor. – Hosszú történet, de visszafogom vinni, és mind eközben folyamatosan rajta tartom a szemem.

Halvány hamis mosollyal bólintottam.

– Rendben. – ezzel együtt felhajtottam a feketeségem majd megindultam a lift felé. Túl stresszes vagyok, most pedig jól fog esni egy kis séta.

– Hova mész? – kérdezte Pietro. Tudta jól a szokásom, hogy mindig elmegyek valahova ha egy kicsi magányra vágyok.

– Nem tudom. – szálltam be a liftbe.

Mikor a tömegben sétálsz, nem számít a neved, hogy honnan jöttél, hogy ki vagy te, hogy miért vagy ott, csak egy vagy mindenki közül. Egy a sok közül. Szerettem is az lenni, most is szeretek. Hallani a sok nyüzsgő embert, akik néha-néha azért képesek neked menni, de ebben a tömegben semmi sem számít.

Talán egy negyed órája sétálhattam, mikor megfordították néhányan a menet irányukat és visszafelé kezdtek el rohanni. Szembe a tömeggel próbáltam meg nézni, hogy mi elől, de semmit nem láttam és majdnem el is löktek. Gondolkodni kezdtem majd ki szaladtam az út testre, ahol már jobban láttam, viszont csak annyit szűrtem le, hogy a saroktól fut mindenki erre felé. Én is futottam, de én a sarok felé, látnom kellett mi történik, segítenem kell ha nagy a baj. Viszont cseppet sem számítottam egy teherautóra, ami hihetetlen sebességgel közeledett felém. Időm se volt reagálni, már ott tartottam, hogyha nem halok bele abba, ha elüt, akkor semmibe. De ebben a pillanatban valami ragacsos anyag tapadt rám és felrántott - a gyomrom meg hintázni kezdett.

– Gemma?! – nézett rám, vagyis gondolom rám, Peter, mikor már az egyik ház tetején álltunk. – Jézusom! Jól vagy?

– Wáo. – suttogtam magam elé. Azért egy pillanatra el könyveltem magamban, hogy nekem annyi, de még sem. Hála Peternek. – Eszméletlen voltál. – tértem magamhoz, ezért egy halvány mosollyal néztem rá.

– Majdnem elütöttek! – kólintott fejbe egy kicsit.

– Tudom, tudom. – intettem le, miközben a fájó pontott masszíroztam.

– Na gyere. – tárta ki a karjait. Szemöldökráncolva néztem rá, amit nem értett. – Mi az?

– Már ne haragudjon meg Mr. Rugdalózó, de egy bűnöző éppen most száguld végig a fél városon, nem engem kéne ölelgetni.