A Hősgyilkos lánya - Boku no hero fanfiction

66. rész - Összedolgozni

Ahogy a lába ismét talajt fogott, Aika kitámasztotta magát, de már nem menekült. Némán állt Kenji mellett.

Nagybátyja ellépett mellőle, ő pedig felemelte a fejét. Egy műtőben voltak. Egy rendkívül felszerelt, rendkívül tiszta, rendkívül riasztó műtőben. A neonlámpák fényét visszaverő eszközök és a fehér csempe vakítóan hatott a korom és hamu borította látkép után. Aika hunyorított, szeme előtt fényfoltok táncoltak.

– Igazán nagylelkű, hogy feláldoztad a lelked az unokatestvéredért – mondta lassan Kenji, és a műtőasztalhoz lépett. Vékony ujjai végigszaladtak a fém- és üvegeszközök arzenálján, ami bármely traumatológiai osztály büszkeségére vált volna.

– Bár ha a lélek beszennyeződik, mikor életet vesz el, akkor már érted sem kár – vonta meg a vállát.

– Miről beszélsz? – mordult rá Aika. – Már megmondtam: Azokat az embereket nem én végeztem ki, hanem Touya tüze.

Kenji halkan kuncogott.

– Nem arra az esetre gondolok, Aika-chan. Ott csak a halál oka voltál, mint anyádénál... – Kenji másodpercnyi szünetet tartva élvezte ki, ahogy Aika megrándul. – Én most arról az esetről beszélek, ahol te magad voltál a gyilkos. Te, a pici négyéves kislány, aki csak anyát akarta megvédeni...

Aika megzavarodva nézett Kenjire.

– Nem értelek.

Kenji nagyot sóhajtva visszafordult az asztalhoz.

– Chizy mesélte, hogy mikor négy éves voltál, késtetek a lakbérrel. A tulaj pedig átment hozzátok, mikor ő távol volt. Egy feszítővassal fenyegetett titeket, édesanyádat még le is ütötte...

Aika szeme kerekre nyílt. Ahogy Kenji mesélt, nyomban a fejébe tolultak a homályos, régi emlékek. A gyermeki rémület ismét átjárta, mikor látta, ahogy az anyja vérző fejjel összecsuklik mellette. És ő akkor... akkor...

– Nem – suttogta, és a mellkasára szorította a kezét. – Nem...

Kenji felé fordult és elvigyorodott. A kezében egy injekciós tű meredt a plafon felé, benne valamilyen sárgás folyadékkal.

– Aznap megölted azt a férfit. Chizy pedig életében egyszer hazudott egy Akaguronak. Még hogy valaki meggyógyul, miután lyukat ütsz a fejébe! Kegyes hazugság, nemde? Nehéz lett volna egy gyilkosság súlyával oviba menni.

Aika térdre esett, és úgy zihált, mintha kilométereket futott volna. Kenji lassan koppanó léptei csak fokozták az ijedségét. Megölt egy embert. Igaz, csupán önvédelemből és véletlenül... de elvette egy ember életét. Hogy akar ő így hőssé válni? Hogy akar orvossá válni, hogy akar megesküdni az élet védelmére?

A sokk, ami egyesével nyúzta szét az idegeit, csak akkor oldódott kissé, mikor megérezte az oldalához nyomódó tűt. Kenji feltűrte a felsőjét és kérdőn nézett rá.

– Hagyod, hogy a sejtjeidbe jusson, vagy soroljam a családtagjaid neveit likvidálási sorrendben?

Aika összeszorította ajakit, és alig hallhatóan mondta:

– Ne bántsd őket soha... és igen.

– Ejha, milyen feltételszabó kedvedben vagy – jegyezte meg Kenji, ahogy tövig nyomta az oldalába a hegyes fémet. – De üsse kő, úgyis ez lesz az utolsó dolgom. A többit át fogod venni tőlem.

Aika felnyögött, ahogy a folyadék szétfeszítette a sejtközi állományt a jobb lengőbordái alatt.

– Hogy micsoda? – kérdezte meghökkenve. – Nem veszek át semm-