A Hősgyilkos lánya - Boku no hero fanfiction

34. rész - Idegen gondolatok

Akaguro Chizome unottan üldögélt a cellájában. Mintha más tudott volna csinálni. A legszigorúbb őrizet alatt senyvedt már mióta, és minden öröme az alvás volt. Mert ott ismét találkozhatott Hitomival.

Egyszer Aikával is beszélt, de mivel ebben a rohadt börtönben átállították a biológiai óráját, valószínűleg nappal volt, mikor aludnia kellett. Tehát most bizonyára éjjel van, mikor Aika aludt, ő meg nem.

És ez is csak amiatt, mert még véletlenül sem akarták, hogy kiszabaduljon.

Sóhajtott egyet, és hátradöntötte a fejét. Erre az összes falra szerelt kamera felé fordult és ráközelített. Amint arra gondol, hogy megszökik, amire feltehetőleg képtelen, készen állnak arra, hogy beleeresszenek tíz tárat.

Átélte az ittléte minden másodpercét, és biztos volt benne, hogy megérdemli. Embereket bántott és ölt, de ez neki édes mindegy volt. Amiért érezte, hogy joggal ül itt, az a családja volt.

Nem bírta megmenteni Hitomit, nem bírt egy rendesen fizető munkát találni, hogy megteremthesse maguknak a megfelelő életmódot.

Hitomi erősnek tettette magát, a betegsége ellenére is. Az óvodában az anyukák kibeszélték őt, és Aika is sokszor jött haza különféle sérülésekkel, letudva annyival, hogy csak elesett.

Mindketten megértették és elfogadták az eszméit, a céljait, és megpróbáltak alkalmazkodni hozzájuk. És ennek mi lett a vége? Hitomi halott, Aika pedig egy olyan gyerekkort tudhat maga mögött, amire mindig is gyűlölettel, vagy ha azzal nem is, fájdalommal fog visszaemlékezni. Mert ő erős gyermeket akart nevelni a lányából... És a képessége is a legrettenetesebb módon derülhetett ki, természetesen. Most, hogy rágondolt, ismét lepörgött előtte az egész. Milyen ironikus...

Újra aludni akart, de nem tudott. Helyette a vele szembe lévő fal egyik pontjára meredt, ami talán a legérdekesebb volt a fehér felületen.

Hirtelen koppant valami a fülében. Remek, már hangokat is hall... Még egy koppanás. Nem, inkább puffanás. Majd még egy. Aztán valaki tompán kiáltott.

Chizome megrázta a fejét. Ne, csak ezt ne! Nem akarja ezt hallani, nem akar megőrülni...

Ekkor egy hangos kattanás rántotta vissza a valóságba. Ez nem a fejében volt, az biztos. Körülnézett, és rögtön meglátta a hang forrását. A megfigyelőkamerák leálltak, lencséjük vakon meredt a semmibe. Kikapcsolt a biztonsági rendszer.

A következő pillanatban a cellája ajtaja pityegett egyet, majd lassan kinyílt.

Chizome feszülten várta, hogy egy őr lépjen be, de nem ez történt. Valahol ajtó nyílt, majd csukódott, és léptek lassú koppanása jelezte, hogy valaki a szobája folyosóján van.

Megfeszítette magát, mire az őt körbefogó fehér kényszerzubbony recsegve leszakadt róla. Felállt a székéről, és úgy várta az érkezőt. Most valami csoda folytán esélye volt a szabadulásra. Bárki lép be, ha akadályozni próbálja, puszta kézzel öli meg.

A léptek egyre közelebb értek, és végre, a neonfényű lámpák fényében, feltűnt a küszöbön a férfi. Merthogy férfi volt. És nem is akármilyen.

- Chizy, ez azért már több a soknál. Ismét megkérdem, milyen bátyus vagy te?

A huszonnyolc éves gyilkos félretűrt egy fekete, vad tincset az arcából. Vörös szemében gyerekes vidámság csillogott, ami mögött ott ült a globális szinten körözött Sam csillapíthatatlan, hideg vérszomja.

Chizome elvigyorodott, és a hangjában enyhe idegességgel felmordult.

- Ismét megmondom, hogy ne becézz ilyen idegesítő angolsággal, Kenji.