A Hősgyilkos lánya - Boku no hero fanfiction

70. rész - Két szülő üzenete

Katsukit körbeölelte a forróság. Alapvetően jól tűrte a meleget, hiszen a folyamatos robbantgatás hővel jár. De ez több volt, mint amennyit ember el bír viselni. A kezei sajogtak, mintha minden kis csontja ki akarna szakadni a kézfejéből, az ujjaiból. Ahol megégette az oszlop, nem érezte a hátát. Bőre többi része hevesen hólyagosodott, lábszárain elpattantak az első erek. A füle csengett, a szeme előtt táncoló könnyfátyol nem engedte látni, hova zuhant.

Hát így ér véget. Felvillant előtte szülei arca. Arra gondolt, milyen szomorúak lesznek. Megbánta, hogy legutóbb is csak üvölteni tudtak anyjával a telefonon. Lehet kedvesebben kellett volna beszélniük. Azt mondani, hogy szeretik egymást, hogy alig várják a következő szünetet. De ezen már aligha lehet segíteni. Nehezen kapott levegő után. Tompán idegesítette a tudat, hogy meg fog halni, mozdulni is alig bír, de mégis, a teste tovább küzd az életéért.

– Baszd meg – nyögte rekedten.

Már épp lehunyta volna a szemét végleg, mikor meglátott egy felé rohanó alakot. Nem tudta ki az, épp csak a sötétebb formát tudta kivenni, ami nem a lángok ritmusával mozgott.

A következő pillanatban felkapták, és elkezdtek vele kifelé rohanni a pokolból, amivé a város vált.

– Mondd, hogy még élsz!

– Stain? – suttogta nehézkesen. Szóval Aika apja menti meg. Jó tudni, egy brutális gyilkosnak köszönheti majd az életét. Meglepte, hogy még ebben a pillanatban, az ájulás határán is képes a becsületén és a megítélésén gondolkodni.

Azonban úgy tűnt, Stain is fáradt. Ruhája foltokban megpörkölődött, haja füstölt, folyt róla az izzadság. Kezei, arca és nyaka ugyanolyan heveny módon kezdett kifehéredni és felszakadozni, akár az övé.

Nem kellett talán három perc, és a férfi erőtlenül összeesett.

– Mégis mit gondolt... – nyögte keservesen Katsuki. – Nem tudott volna megmenteni...

Ekkor tőlük alig pár méterre sivítva robbant valami. A szag alapján gázpalack, ami hátba találta Staint, és mindkettejüket odébb repítette. Katsuki alig érezte, ahogy az olvadt aszfaltra csapódik.

– Nem lehet így vége! – üvöltött Stain. Több sebből vérzett, nyakából riasztó mennyiségben dőlt a vörös folyadék ütemes lüktetéssel. De nem akarta feladni.

Megmaradt erejét összeszedve Katsukihoz mászott, és a fiú mellkasára borult, mintha ezzel megvédené. Mintha ezzel megmenthetné a rájuk szakadó tűzhaláltól. Katsukinak komoly erőfeszítésbe került felfognia, hogy Stain motyog. Sír, és motyog.

– Kérlek, nekem már úgyis mindegy... Mentsd meg, mentsd meg, ha tényleg itt tudtál velünk maradni, mentsd meg, könyörgök, soha többet nem fogok kérni semmit... megfizetek mindenért. Bármit megteszek, legyen az most, vagy holtomban... Himi, mentsd meg őt... kérlek, csak...

Katsuki ekkor vesztette el az eszméletét. Vagyis ha ezt annak lehetett nevezni. Sekély vizet érzett maga alatt. Abban a minutumban minden fájdalma és fáradtsága elillant. Halvány, meleg fény derengett szemhéjain. A csend riasztóan nagy volt. Azonnal kipattantak a szemei és felpattant.

Döbbenten tapasztalta, hogy sebei egytől egyig begyógyultak. Bármerre nézett, csak vizet látott. Lenézve az aljzatot nem tudta kivenni, de mégis, mintha csak a bokájáig ért volna a feneketlen mély víz. A ragyogó kék égen pár bárányfelhőt kergetett a hűs szellő.