Dél királynője (BEFEJEZETT)

31

Egy hangos csipogásra ébredtem.
Kellett párat pislognom, amíg hozzászoktam a fényhez. Aztán körbe néztem a szobában, és szemem megállapodott az engem ölelő fiún. Elmosolyodtam.
Majd óvatosan kibontakoztam az öleléséből. A lepedőt szorosan magamhoz szorítottam és megkerestem a zaj forrását. A földön heverő telefonból jött, ami nem az enyém volt. A kíváncsiság hajtott és leguggoltam, hogy felvegyem az eszközt. Nem tudtam, hogy ki keresheti őt ilyenkor.
Leültem az ágy szélére és percekig csak ott ültem. Aztán elhatároztam magam, és benyomtam az oldalsó gombot, hogy bekapcsolhassam a telefont. Egy sms villant fel azonnal.
Emily.
,,Alig várom, hogy újra velem légy. Imádtam a tegnapi nap minden percét.”
Újra és újra elolvastam. Nem akartam elhinni, hogy valójában ez történt. Egy világ tört össze bennem.
A könnyeimtől homályosan láttam. Letettem az éjjelire a telefont és felálltam az ágyról. Kifelé menet rápillantottam és csalódottan megráztam a fejem. Óvatosan settenkedtem ki a hálószobájából. A saját szobámba igyekeztem, amit kulcsra is zártam. A fürdőszobába léptem és ledobtam magamról az anyagot, amelyet mindaddig szorosan markolásztam.  Beálltam a zuhany alá és magamra engedtem a vizet.
Átverve éreztem magam. Úgy gondoltam, hogy ostoba vagyok. Én vagyok a világ legostobább embere. Elhittem egy férfi minden szavát, és hagytam, hogy összetörjön engem.
Hittem neki. Elhittem minden egyes szavát. Engedtem neki, hogy meghódítson. Megengedtem neki, hogy közel kerüljön a szívemhez. Közel került hozzám, és lerombolta a falaimat, amelyeket gondosan építettem az évek során. Utána pedig hagytam neki, hogy összetörje a szívemet.
Ő tegnap egész nap mással hetyegett, miközben nekem minden gondolatom ő volt. Csak rá tudtam gondolni. Nem tudtam semmire sem koncentrálni csak rá. Ő pedig mással volt.
Fáj, hogy neki adtam az ártatlanságomat. Neki adtam a legféltettebb kincsemet. Minden lánynak ez az és én neki adtam. Átkozom a napot, amikor belépett az életemben. Miért kellett nekem beleszeretnem? Miért?
Ugyan annak éreztem magam, aki évekkel ezelőtt voltam. Egy férfi befolyással volt rám, de hamar rá kellett döbbennem a dolgok. Azután senkiben sem bíztam meg. Aztán jött Matteo. A sármos mosolyával elvarázsolt. Sosem gondoltam volna, hogy újra fogok valakinek hinni, és hagyom, hogy megbántson.
Valahol titkon a szívemben tudtam, hogy ez lesz a vége. Tudtam azt, hogy meg fog bántani engem ő is. A legtöbb férfi már csak ilyen. Eléri, hogy belé szeress. Azután pedig egy kést döf a szívedbe. Talán a legfájóbb az egészben, hogy azt hittem ő más lesz. Azt hittem, hogy ugyan azokat érzi, amiket én is. A legfájdalmasabb pedig az, hogy neki adtam a szüzességem. Egy olyan embernek, aki folyamatosan a nőkkel volt elfoglalva. Akinek csak az számított, hogy mennyi csajt dug meg egy nap alatt.
Én vagyok a legnagyobb hibás ebben. Ha nem hagyom közeledni nincs ez.
Hátamat a hideg csempének döntöttem, és lecsúsztam rajta. Hagytam, hogy az egész testemen végig folyjon a víz. Aztán eltört bennem valami, és zokogásban törtem ki. A keserves sírásom az egész helyiségben vízhangzott. Talán, ha a víz se folyik akkor mindent hallanak. Hosszú percekig ültem ugyan abban a pozícióban. Elment az utolsó maradék életkedvem is, ami miatta volt.
Majd erőt vettem magamon és gyorsan letusoltam. A hajamat is kimostam és magamra vettem a köntösöm. Kicsoszogtam a fürdőből és felöltöztem.
Közben a gondolataim nem akartak elszakadni tőle. A tegnap estére gondoltam. Gyengéd volt velem. Mindenre odafigyelt és nem akart nekem fájdalmat okozni. Bezzeg most ő okozta a legnagyobb fájdalmat, amit elszenvedhetek.
Egy kibuggyanó könnycseppet töröltem le, mielőtt végig szántotta volna az arcomat. A már megszárított hajamat megfésültem. A tükörbe néztem és egy összetört szívű lányt láttam. Nem voltam ilyen.
Elvégeztem a reggeli rutinomat. Majd a táskámat a kezembe vettem. Aztán a telefonom keresésére indultam. Azonnal beugrott a kép, hogy tegnap a pulton hagytam. Lesétáltam a lépcsőn egyenesen a konyhába, ahol már Elena volt.
-Jó reggelt, asszonyom.-köszöntött vidáman.
Én elvettem a telefonom.
-Jó reggelt.-mormogtam az orrom alatt.-Egy kávét szeretnék. A kertben leszek.-azzal a lendülettel pedig már fordultam is meg.
Utamat az ajtó felé vettem, amit elhúztam. Majd leültem a székre. A telefonomat beraktam a táskába, hogy itthon ne hagyjam. Aztán vártam.
Hogy mégis mire? Még én sem tudtam. Talán arra, hogy elfelejtsem. Talán arra, hogy ne szeressem. Talán..
Mégis elképesztően nehéz volt az, hogy ne gondoljak rá. Egyáltalán hogyan gondoltam, hogy azonnal eltudom őt felejteni. Ez nem olyan dolog, ami egyik percről a másikra sikerül. Félek, hogy ez egy hosszú folyamat lesz. Nem akartam már szenvedni, de mégis így hozta a sors.
-Meghoztam a kávét.-tette le elém a csészét.
-Köszönöm.-vettem el.
Aztán belekortyoltam. Hagytam, hogy a keserű ital végig menjen nyelőcsövemen.
Nehéz volt magamnak is beismerni, hogy szerelmes lettem. Mégis az sokkal nehezebb, hogy ő nem szeret. Nem is értem, hogy hová tettem az eszem. Már az elején tudnom kellett volna, hogy ez nem helyes. Sosem volt az. Mégis az övé lettem. Teljesen az övé voltam.
Tekintetem a távolba meredt. Arcomat simogatta a nap sugarai. Tudtam jól, hogy már mennem kéne munkába, de nem ment. Nem akartam elmozdulni arról a helyről. Csalódott voltam.
Az italom rohamosan fogyott, még csak üresen nem tettem le a csészét.
A gondolataim fogvatartottak és úgy éreztem, hogy nem tudok elmenekülni előlük. Valójában így is volt. Megbabonázott.
A legnagyobb hibásnak saját magamat tartottam. Az ember mindig a saját hibájából tanul. Én is így szoktam. Általában elkövetem a hibát úgy ötször, vagy hatszor és utána tanulok belőle.
Arra eszméltem, hogy a vállamra nyomott egy puszit. Összerezzentem, és a testemet kirázta a libabőr. Miért kell ilyen hatással lennie rám?
-Miért jöttél le ilyen korán?-foglalt helyet a mellettem lévő székben.
Az agyamon többféle variáció futott végig, hogy mit is csináljak. Majd néhány perc múlva döntöttem.
-Mert nem akartam veled maradni.-néztem arcát.
-Ezt hogy értsem?-szaladt össze a szemöldöke.
-Úgy, hogy vége van köztünk annak, ami el sem kezdődött igazából.-sűrűn kellett pislognom, hogy nehogy újra elsírjam magam.
-Mi?-akadt ki teljesen.-Te megőrültél, Luna?
-Nem.-álltam fel előző helyemről.-Részemről ennyi volt. Befejeztem.-indultam volna el, de elkapta a karom.
-Nincs vége.-mondta a hátamnak.-A tegnapi után nem lehet vége.
Szemeimet elkezdték csípni a sós könnycseppek.
-Nem vagyok vevő a hazugságaidra.-folyt le az első könnycsepp.
Még én sem hittem el a saját szavaimat.
-Luna, mi történt? Tudom van valami.-engedett el, hangja lágy volt.
-Hagyj békén.-szűrtem a fogaim közül.
-Mondd el kérlek, hogy mi a baj.-arcomhoz akart nyúlni, de elfordítottam a fejemet.
-Nem érdekelsz.-mondtam rá sem nézve.
Azután pedig elviharzottam mellőle. Közben a szívem millió apró darabra hullott.
Még az ajtóig se értem el, amikor utánam kiabált.
-Luna!
Miért nem hagy békén? Miért nem bír leszakadni rólam?
Mit sem törődve vele nyitottam ki az ajtót, ami nagy erővel csapódott a fal melletti szekrénynek. A garázsba csörtettem és elvettem a kulcsomat. Majd egy erős kéz szorította meg a csuklómat.
-Engedj!-néztem rá szikrákat szóró szemekkel.
-Addig nem még el nem mondod mi a bajod.-húzta ki magát.
-Jó!-mondtam már feszülten.-Megbántam. Oké?
Szemeibe csalódottság tükröződött.
-Pedig azt mondtad..-kezdte el és szavába vágtam.
-Foglalkozz a nőiddel.-rántottam kezem ki a szorításából.-Úgy se tudsz te hűséges lenni.
Szólásra akarta nyitni a száját, de én még mielőtt bármit mondhatott volna az autóba szálltam. Ott állt és meg sem mozdult arról a helyről. Mint, akinek földbe gyökerezett volna a lába. Egy pillanat erejéig megsajnáltam. Azt akartam, hogy magyarázkodjon. Azt akartam, hogy ne engedjen el. Vele akartam lenni minden ellenére. Ő pedig mit tett? Földbe gyökerezett lábakkal állt ott.
Percekig nem indultam el. Csak ültem az autóba és előre meredtem. Akkor eszméltem fel, amikor az első kövér könnycsepp gurult végig az arcomon. Elfordítottam a kulcsot és elindultam.
Ő engem nézett. Szemeibe valami furcsa csillogott. Nem bírtam rájönni, hogy mi is lehet az. Mielőtt mozdult volna, én kihajtottam a garázsból. A hatalmas kapu felé vettem az irányt. Mellkasomban furcsa szorítást éreztem, ami nem akart szűnni. Mielőbb elakartam tűnni. Messze akartam kerülni onnan.
Csak vezettem és vezettem. Elsőnek céltalanul bolyongtam a városban. Gondolkodtam, hogy merre mehetnék, hogy mitévő legyek. Majd elkanyarodtam egy kieső részre és hatalmas satuféket vágtam. A telefonom folyamatos csöngése már kezdett idegesíteni. Leállítottam az autót és lenémítottam az eszközt. Nem akartam felvenni. Megbántva éreztem magam.
A visszapillantóból láttam, hogy a fekete autó biztonságos távolságban állt meg tőlem. Majd az egyik emberem megindult felém. Lehúztam az ablakot és megvártam még megérkezik.
-Minden rendben van, asszonyom?-érdeklődött.
-Persze.-válaszoltam.-Most szeretnék egyedül lenni. Utána az irodába megyek.
-Rendben, asszonyom.-bólintott is egyet, hogy megértette.
Néhány pillanat múlva ő már nem volt ott. Beszállt az autóba és tovább hajtottak.
Magányra vágytam. Egyedül szerettem volna lenni, hogy mindent átgondoljak.
Elkezdtem csapkodni a kormányt, és emiatt a duda megszólalt.  Kitört belőlem a keserves zokogás. Úgy sírtam mintha egy vízesés lennék. Folyamatosan sok folyt a könnyem, és úgy éreztem, hogy a szívem megszakadt.
Úgy éreztem magam mint, aki most szerelmes életében először. Szívből szeretem őt. Pedig ő a legrosszabbat tette velem, amit egy ember megtehet egy másikkal. Elhitette, hogy szeret, és szüksége van rám aztán bebizonyította, hogy hazugság az egész. Tényleg elhittem, hogy ezúttal más lesz. Azt akartam, hogy más legyen. Hogy valaki komolyan szeressen és engem akarjon. Abban a hitben voltam, hogy most boldog lehetek. Hogy megannyi rossz után minden megváltozik most.
Csak boldog szerettem volna lenni. Szerelmes úgy igazából. A boldogságnak ilyen ára van? Folytonos szenvedés.
Talán kiérdemeltem..
Egy idő után elapadtak a könnyeim. Elfogyott az erőm és úgy éreztem könnyem sem maradt. Egyedül csak hatalmas fájdalmat éreztem a mellkasomban, és úgy éreztem, hogy ez szétfeszíti az egész bensőmet.
Újra elindultam. Igazából semmihez sem volt kedvem, de elakartam terelni a figyelmemet. Telefonomon millió hívás volt, és mindegyik ugyan attól az embertől származott. Kikapcsoltam az eszközt. Fájt néznem az üzeneteket. Nem is értettem, hogy minek nézem végig. Ezzel csak magamnak okozok fájdalmat, de már nem érdekelt.
Életemben nem haladtam még olyan lassan, mint akkor. Csak húztam az időt. Csak vezettem, de figyelmem tompa volt. Elkalandoztak a gondolataim. Nehezemre esett koncentrálnom az útra. Több autó is rám dudált. Ezzel akarták jelezni, hogy növelnem kéne a sebességet. Nem érdekeltek.
Végül a cégnél kötöttem ki. Leparkoltam az autómat. Kiszálltam belőle és lezártam. Azután még megtöröltem az arcomat. Fej lehajtva közlekedtem. Nem figyeltem csak mentem. A lábaimat bámultam. Majd a lifthez érve benyomtam a gombot. Megvártam még megérkezik és felmehetek az irodámba. Reménykedtem benne, hogy egy kis munkával nem fogok rá gondolni.
Már az emeletemen közlekedve, amikor meglátott Ruby megszólított.
-Asszonyom!
Nem akartam semmiről sem hallani.
-Ne!-emeltem fel a kezemet.
Majd becsoszogtam az irodámba, amit magamra is zártam.
-Hol voltál eddig?-hallottam meg hangját.
Megpördültem tengelyem körül és szemeibe néztem. Nem kellett volna, mert teljesen elvesztem.
Csak vállat rántottam.
-Itt-ott.-válaszoltam majd az asztalon felé sétáltam.
A székembe ült.
-Aggódtam miattad.
-Menj el.-mondtam neki azonnal.-Nem akarlak látni.
-Elmagyaráznád, hogy mi történt? Tegnap még minden jó volt. Ma meg teljesen meg vagy változva.
-Hagyjál békén. Oké?-néztem rá és ő felállt a székemből.-Nem vagyok rád kíváncsi. Nekem semmit se jelentett az éjszaka.
-Oh, igazán?-sétált közelebb hozzám. Majd hirtelen megragadta a derekam.-Semmit?-kérdezte.
Testemet elöntötte a hőség.
-Semmit.-motyogtam a mellkasába.
-Tudod, az a baj, hogy nem hiszek neked.-súgta a fülembe.-Mást mondasz és másképp reagálsz.-nyomott egy puszit az arcomra.-Szerinted az este után így elengedlek? Ne hülyéskedj. Tudom valami történt.
Mély lélegzeteket kellett vennem. Majd rá néztem.
-Törődj a nőiddel, akiket minden egyes nap kefélsz.-löktem el magamtól.
-Te mégis mi a francról beszél?-kérdezte összeráncolt homlokkal.
Én csak kikerültem őt és tágra nyitottam az ajtót.
-Tűnj el!-intettem az ajtó irányába.
-Nem!-dőlt neki az asztalnak.
-Azt mondtam tűnés!-emeltem meg a hangomat.
-Tudod mit? Most elmegyek, de kifogom deríteni, hogy miért viselkedsz így.-sétált felém.
-Takarodj!-löktem meg a hátánál fogva, de ő ahelyett, hogy elment volna felém fordult.
-Fejezd be ezt a hisztériát!-nézett mélyen a szemeimbe és a falnak lökött.
-Nem érdekelsz!-emeltem meg a hangomat, és a mellkasánál fogva akartam eltaszítani magamtól.
-Hát hogyne.-kacagott fel.-A tested elárul.-csípőjével csípőmet tartotta fogva.
-Hagyj a hülyeségeiddel. Inkább menj és szerezz magadnak valami nőt.
-Nekem nincs szükségem más nőre.-hajolt közelebb.
-Az év vicce.-nevettem fel.-Tudom, hogy miközben nekem csaptad a szelet másokkal is voltál.
-Ezt ki mondta?-nézett csúnyán.
-Tudom. Elégedj meg ezzel.
-Csak direkt szét akarnak választani tőled.
-Engedj már el.-néztem rá könyörgően.
-Nem tehetem.-mosolyodott el és számra hajolt.
Abban a pillanatban vágytam a csókjára. Még közelebb akartam érezni magamhoz.
-Menj!-suttogtam ajkaira.
Amikor a számat kinyitottam, érintettem az ő ajkait.
-Nem megyek.-esett a számnak.
Az elején ellenkeztem, de utána átadtam magam az élvezetnek. Nem érdekelt, hogy haragszom rá. Nem érdekelt semmi sem a világon. Csak ő. Majd az agyam kapcsolt és hirtelen löktem el magamtól.
-Többször ne érj hozzám! Ne is próbálkozz!-néztem szemeibe.
-Most elmegyek, de ezt tényleg nem hagyom.
-Pedig hagynod kell, Matteo. Nem érdekelsz engem.
Csak megrázta a fejét. Fájtak neki a szavaim. Látszott a szemeibe a fájdalom, de nem érdekelt. Megakartam bántani, hogy ne próbálkozzon többet.
Miután elhagyta a helyiséget kulcsra zártam az ajtót. Az asztalomhoz sétáltam és helyet foglaltam. Arcomat a kezeimbe temettem és a könnyeim, amiket azt hittem elapadtak örökre újra megtaláltak. Az arcomat könnyek borították.
Nem akartam elhinni ezt az egészet, ami velem történik.
A szám még mindig égett ajkai után.
Kár volt bármit is tagadnom. Menthetetlenül szerettem már egy jó ideje. Mégse enyhülhetek meg. Nem mutathatom azt neki, hogy gyenge vagyok.
Hiába szeretem le kellett mondanom róla.
Eldöntöttem, hogy elengedem. Nincs szükségem több fájdalomra. Újra az egyedüllétet választottam, hogy boldog lehessek.