Dél királynője (BEFEJEZETT)

30

Hajnalok hajnalán ébredtem fel. A gondolataim még nyugodni se hagytak és egész éjszaka csak filóztam. Fetrengtem az ágyamban és nem tudtam dűlőre jutni. Négy órakkor már a kertben kávéztam és próbáltam kiszellőztetni az agyamat. Nem volt meleg és pont tökéletes volt az idő. Úgy éreztem, hogy erre van szükségem.
A szívem folyamatosan furán dobogott. Mint, amikor egy ki nem mondott dolog nyomja. Én is ugyan így éreztem. Sőt, nagyon jól tudtam, hogy nem vallok be magamnak sok dolgot. Ez pedig az őrületbe kergetett engem teljesen. Ez mind a Matteo hibája. Ő miatta vagyok ilyen állapotban és nem tudom, hogy mit kezdjek magammal.
Tegnap este is annyira jól éreztük magunkat egymás társaságában. Kuszák voltak az érzelmeim iránta és, ha ezt nem rakom helyre ki fog csinálni.
Hét órakkor már a második csésze kávémat ittam meg, de ez sem segített. A nap tűnt fel az égen, de még nem sütött olyan erősen. Felálltam a helyemről és idejét láttam készülődni. Egy gyors zuhanyt vettem, hogy valamennyire észhez térjek, de nem nagyon vettem hasznát. Azután pedig felöltöztem. Egy vörös ruhát vettem fel, és egy hozzáillő magassarkút. A táskámat a kezembe fogtam és úgy mentem le a konyhába.
Matteo körül forogtak a gondolataim és annyira szerettem volna mindet megfejteni. Ráakartam jönni, hogy igazából mit is érzek iránta.
-Jó reggelt, asszonyom.-köszöntött Elena.
-Jó reggelt.-ültem le vele szemben.
-Kávét tölthetek?-kérdezte kedvesen.
-Nem kérek, köszönöm.-néztem rá.-Már kettőt is megittam.
-Rendben.-indult a dolgára.
-Két kávé nem sok kicsit ilyen korán?-hallottam meg hátam mögül a hangját.
Szívem nagyot dobbant és elkezdett gyorsabban verni.
-Talán.-húztam mosolyra az ajkaimat.
Újra a furcsa érzés.
-Ma már többet ne igyál.-nyomott egy puszit az arcomra.
A hasamban a pillangók repdesni kezdtek. Nem bírtam ki, hogy ne mosolyogjak a közelében. Olyan hatással volt rám mint eddig még senki. Teljesen megbolondít már csak egy szavával is.
-Miért mi lesz, ha igen?-vontam fel a szemöldököm.
Közelebb hajolt és egyik kezét a combomra helyezte.
-Ne akard tudni.-válaszolt egy kacér mosoly kíséretében.
-Na és mi van, ha én akarom tudni?-vigyorogtam rá.
-Ha nagyon szeretnéd tudni megmutathatom.-tolta feljebb kezét és közelebb is hajolt.
Tüdőmbe szorult a levegő és egy pillanatig egy normális választ se tudtam kinyögni. Majd összeszedtem magam és átkaroltam nyakát.
-Nyugi, nagyfiú.-nyomtam egy csókot a szája szélére.
Felmordult majd a székkel együtt közelebb húzott magához. Aztán elvigyorodott és a számnak esett.
Amikor hallottuk, hogy Elena közeledik szétváltunk egymástól. Nem mintha titkolni kéne ezt, ami tulajdonképpen nem tudom, hogy valójában mi is.
-Akkor ma..khm..-köszörültem meg a torkom.-..a haveroddal leszel.
-Igen.-válaszolt és bekapott egy falatot.
-Rendben.-kezdtem neki én is az evésnek.
-Megpróbálok hamar elszakadni tőle.-sandított rám.-Utána nincs kedved valamihez?
-Mármint?-állt meg a kezem a levegőben.
-Egy vacsora, vagy akár mozi, de ha nincs kedved itthon is filmezhetünk. Rendelek kaját vagy valami.-rántott vállat mosolyogva.
-Jól hangzik.-mosolyogtam rá.
-Ezt annak veszem, hogy benne vagy.-nézett engem.
-Egy határozott igennek vedd.-kacsintottam rá.
-Akkor ezt megbeszéltük.
-Igen.-bólintottam.
Majd vidáman folytattam tovább a reggelimet. A boldogság az egész testembe végig áramlott. Már a közelsége is jó hatással volt rám. Még a bensőmben az a megmagyarázhatatlan érzés ott lappangott. Szűnni nem akart és tudtam, ha én nem jövök rá ez szét fogja az egész lényemet szedni.
Annyira egyszerű lenne az egész. Lehet, hogy én nehezítettem meg eddig is a dolgaimat? Kezdem azt hinni, hogy én. Csak félek. Félek bevallani, hogy mit is érzek és mit is akarok.
-Mikor találkoztok?-töröltem meg a számat.
-10 körül.-nézett rám.
-Az jó.-mosolyogtam rá és felálltam.
Ő a kezével ruhám alja felé kezdett közeledni. Egy pillanatra megijedtem majd láttam, hogy csak le akarja húzni és megnyugodtam. Kiszámíthatatlan egy fickó.
-Már mész is?-állt fel ő is.
-Igen.-válaszoltam.-Remélem hamar végzek.
-Azt én is remélem.-karolt át mosolyogva.
Örültem neki, hogy így bánik vele. Hogy a kedvembe próbál járni. Be kell vallanom, hogy nagyon imponált nekem. Egészen a garázsig kísért ki.
-Este akkor hánykor?-karoltam át a nyakát és az autómnak dőltem.
Egy pillanatra elgondolkozott és azután válaszolt.
-7?-kérdezte meg.-Addig úgy is végzel.-karolta át a derekam.
-Nekem jó.-válaszoltam mosolyogva.
-Akkor hétkor.-kezdett közelebb hajolni.
-Már le is akarsz rázni?-suttogtam az ajkaira.
Illata az orromba kúszott. Hogy én mennyire imádom azt az illatot.
-Dehogy.-nyomott egy csókot az ajkaimra.-Ha akarod lemondhatom a találkozást.
-Nem, nem.-néztem szemeibe.-Nyugodtan találkozz a barátoddal.
-Hát jól van.-válaszolt.
-Megyek lassan.-hajoltam hozzá még egy utolsó csókra.
-Vigyázz magadra nagyon.-hajolt ajkaimra és egy szenvedélyes csókba forrtunk össze.
-Vigyázok.-mosolyogtam rá.-Te is vigyázz magadra.
-Amiatt nem kell aggódnod.-mosolyodott el.
Nagy nehezen sikerült elválnom tőle. Nehezemre esett, mivel legszívesebben a mai napot csak vele töltöttem volna. Teljesen megbabonázott és minden egyes percbe vele akartam lenni. Nem tudom mit művelt velem, de már a percek is nehezebben teltek el, ha nem volt mellettem.
Beszálltam az autómba és elindultam a vállalathoz. Az út csendesen telt el. Még a rádiót sem kapcsoltam be. Csak a csend volt körülöttem, illetve a motor hangja.
A gondolataim százfelé kalandoztak el. Hiába volt százféle gondolat, ha mindegyik egyfelé vezetett. Pontosabban egy személy felé, akit Matteonak neveznek. A legkisebb szösszenetről is csak ő jutott eszembe. Annyira megszállottja lettem, hogy az nem emberi. De vajon hogyan sikerült ezt neki elérnie? Egy hónapja ismerem. Csak egy hónapja és mégis annyira közel került hozzám.
A forgalomnak köszönhetően hamar megérkeztem. A mindennapi helyemen parkoltam le és zártam le az autót. Aztán a táskámmal együtt sétáltam a lift felé. Megnyomtam a gombot és vártam, hogy megérkezzen. Azután beszálltam és megnyomtam a legfelső gombot. Megvártam még megérkezem a saját emeletemre. Majd besétáltam az irodámba, hogy minél hamarabb kezdhessek neki a dolgaimnak.
Hamar akartam végezni, hogy láthassam Matteot. Már izgatott voltam az este miatt. Vártam, hogy mit fogunk csinálni. Tagadhatatlanul imádom a társaságát és ez egyre jobban kiül az arcomra.
Valahogy elnyomtam magamban a hatalmas érzelemtengert, hogy a munkámra tudjak koncentrálni. Felnyitottam a laptopot és átnéztem a teendőimet. Elsőnek az emaileken futtattam át tekintetem. Egyesével nyitottam meg minden kapott üzenetet és válaszoltam rá.
Azután a dossziét nyitottam ki és kezdtem átnézni a papírokat. Órákat töltöttem el a munkával, amikor újra eszembe jutott ő. Elmosolyodtam, ahogy rá gondoltam.
Annyira örültem volna, ha abban a percben megjelenik előttem és ott van.
-Mit mosolyogsz?-szakított ki gondolataim fogságából a barátnőm.
-Hm?-pillantottam fel rá.
-Min gondolkodsz ennyire?-ült le elém.
-Csak elkalandoztam.-ráztam meg a fejem.
-Aha.-húzta mindentudó mosolyra ajkait.
-Mi az?-néztem szemeibe.
-Matteon gondolkodtál?-tért azonnal a lényegre.
-Talán.-tettem le a kezembe maradt tollat.
Újra elmosolyodtam.
-Úristen!-kapta szája elé a kezét.
-Mi van?-ijedtem meg egy pillanatra.
-Te..-kezdte el.-..te szerelmes vagy.-vigyorgott rám.
-M-mi?-kérdeztem dadogva.
Teljesen lefagyva ültem ott.
-Ez a bódultság. Ezek a szerelmetes pillantások..-kezdte sorolni, de azonnal felemeltem felé a kezem.
Ezzel intettem csendre mielőtt tovább folytathatta volna.
-Nem vagyok szerelmes.-húztam ki magam.
De mi van, ha mégis? Nem, az lehetetlen.
-Ha te mondod..-ajkain kiülő vigyor az őrületbe kergetett.
Azonnal szavain kezdtem el rágódni. Mi van, ha igaza? Tényleg szeretem őt?
Nem. Nem lehetséges ez. Hülyeség.
-Látom most elvagy. Majd később vissza jövök.-indult el a kijárat felé mosolyogva.
Szavai elgondolkodtattak és teljesen belemerültem abba, hogy rájöjjek van-e valami valóság alapja. Esetleg csak azért mondta, mivel rég volt kapcsolatom és rá van állva erre a témára. Mindenképpen szerelmi szálat próbált fűzni közöttünk. Biztos csak ez van benne. Egy ideig elhittem a saját szavaimat, de aztán újra kattogtam azon az egy mondaton. Mi van ha mégis?
Esetleg igaza lenne?
Nem tudtam figyelni a munkára. Teljesen átszellemültem és már csak Matteo járt az eszemben, és a barátnőmnek az állítása. Megrémültem, hogy talán igaza lehet.
-Asszonyom!-legyezte előttem kezét Ruby.
-Mi?-kaptam rá a fejem.
-Asszonyom, nem sokára tárgyalása lesz.-nézett szemeimbe.
Az ereimbe meghűlt a vér. Teljesen megfelejtkeztem róla, és nagyon jól tudtam, hogy nem tudnák még egy tárgyalást levezetni. Nem bírok gondolkodni és elszakadni tőle. A megszállottja lettem és félek, hogy ez fogja okozni a vesztem.
-Mikor?-kattogtattam a tollamat.
-Fél óra múlva.-válaszolt.
-Szólj kérlek Teresanak.-néztem rá.-Mond meg neki, hogy menjen ő helyettem. Nekem el kell mennem. -fejeztem be az előbbi tevékenységemet.
A tollat az asztalra tettem.
-Rendben van.-válaszolt.-Azonnal intézkedem.
-Köszönöm.-hangom halk suttogásnak tűnhetett.
A magassarkú hangos kopogása töltötte be a helyiséget, de ez nem sokáig tartott. Mikor az ajtón kilépett megszűnt a hang, amely fülsüketítőnek hangzott. A csend uralkodott csak és újra magam maradtam.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve lezártam a gépemet és elpakoltam mindent. A táskámat a vállamra kapva igyekeztem ki. Levegőre volt szükségem, mert úgy éreztem, hogy meg fogok fulladni a gondolataimmal együtt. Feszülten vágtattam át az egész folyosón.
Majd a lifthez érve elkezdtem nyomogatni a gombot. Addig folytattam ezt még hangos csilingeléssel megállt előttem. Beszálltam és a garázs gombját nyomtam meg.
A bennem tátongó érzések éreztem, hogy felemésztenek. Pontosabban a ki nem mondott érzéseim. Úgy éreztem, ha nem vallom be magamnak a nyilvánvalót a helyszínen összeesek.
Mély levegőket vettem, hogy megpróbáljam lenyugtatni magam. A lift jelzett, hogy megérkeztem és sietősre vettem lépteimet. A kulcsomat előkapva indultam az autóm felé és szálltam be. Az ablakot azonnal lehúztam, az övemet pedig becsatoltam és már kanyarodtam is. Mielőbb elakartam innen tűnni.
Ahogy az utcára kiértem a fülledt levegő csapta meg az orrom. Ahogy gyorsan haladtam egy enyhe szellő simogatta arcom, és mélyeket szippantottam belőle. Egy másodperc töredékére lehunytam a szemeimet, de ügyeltem arra nehogy balesetet okozzak.
Otthon akartam lenni és helyre tenni magamban mindent. A forgalom megnehezítette az utam. Rendes torlaszok voltak előttem. Magamban imádkoztam, hogy mihamarabb megszabadulhassak ezekről az utcákról. Már húsz perce ugyan azon a helyen álltam, és nem láttam semmi haladást magam előtt. Már körülbelül negyven perce állhattam ott, amikor végre valahára elindulhattam tovább.
Magamban hálát adtam az égnek. Utáltam a tömeget, és így is az őrület határán voltam. Ha egy pillanattal tovább kellett volna ott lenni, akkor valószínű, hogy gyalog indultam volna tovább.
Nem sokára hazaérkeztem és az autómmal beálltam a garázsba. A táskámmal a kezemben indultam be a házba. A konyhába mentem be, ahol Elena volt szokásosan.
-Jó napot, asszonyom.-mosolygott rám kedvesen, amikor meglátott.
-Jó napot!-néztem rá.-Haza mehetsz most.-értetlen arckifejezéssel nézett rám.-Matteoval megyünk el itthonról.
-Rendben, asszonyom.-nézett szemeimbe.-Összeszedem a cuccom és már megyek is.
Csak biccentettem felé. Majd felmentem az emeletre és a szobámba letettem a táskát. A telefonom kivettem belőle és úgy indultam le. Visszamentem a házban, ahol már Elena hűlt helyét találtam. Az ebédlőbe sétáltam át, és az üveges vitrinhez mentem. Kivettem belőle egy üveg bort és egy kristálypohárt. Majd helyet foglaltam az asztalnál. Benyomtam a telefonom, de semmi értesítés nem volt. Megkerestem a nyitót és kinyitottam a bort. Félig töltöttem magamnak belőle aztán belekortyoltam.
Engedtem, hogy az érzelmeim elárasszák az elmémet és rájöjjek mindenre. Azonnal Matteo arca villant be. Elmosolyodtam és kortyoltam egy újabbat.
A dús haja, az igéző kék szemei. Annyira magával ragadott, hogy az nem emberi. Igaz, hogy az első nap ellentétek voltak közöttünk, de idővel elkezdett olvadni az a jéghegy, amelyet magam köré emeltem az évek során. Amikor rájöttem, hogy valójában nem is szeretett azaz ember, akiért életemet adtam volna elzárkóztam. Nem akartam senkit sem a közelemben tudni. Mindenkitől tartottam a távolságot, és egy férfit se engedtem magamhoz közel. Hiába próbálkoztak, de nem sikerült nekik sohasem meghódítani a szívem.
Majd jött Matteo. Azzal a pimasz mosolyával, és hiába nem akartam közel lenni hozzá, de az élet másképp gondolta. Túl közel kerültem hozzá, és féltem az újabb csalódástól. Nagyon megkedveltem őt, és nem akartam, hogy egyik napról a másikra kilépjen az életemből. Azt akartam, hogy mellettem legyen. Valahogy már nem tudtam elképzelni semmit sem nélküle. Az életem része lett valamilyen szinten.
Az üveg tartalma rohamosan fogyott és úgy gondoltam kell az utánpótlás. Felálltam és helyet is változtattam. A bárpult előtt lévő magas székre ültem fel és folytattam előbbi tevékenységemet.
Telefonomért nyúltam és tárcsáztam a számát.
-A hívott szám pillanatnyilag nem elérhető. Kérjük ismételje meg hívását később.-mérgelődve nyomtam a piros kis ikonra.
Majd lezárva visszatettem a pultra.
Vajon merre járhatnak? Annyira hiányzott, hogy már lássam. Vele akartam lenni abban a pillanatban azonnal.
Törődött velem, és azon volt, hogy meghódítsa a szívemet. Akármennyire is fájt beismerni, de túl közel járt hozzá.
Eltoltam az üveget magamtól, mivel nem kívántam az alkoholt. Már nem volt szükségem rá. Nem oldottam meg vele semmit, de csak azért kezdtem el inni, hogy megoldjam a fejemben lévő kuszaságot. Úgy éreztem, hogy sikerült is. Kezdtem világosan látni és tudtam, hogy most már könnyebb lesz. A szívemről szinte egy mázsás súly esett le abban a pillanatban, amikor rájöttem arra, hogy ha így halad beleszeretek, sőt..
-Mi az oka az ivásnak?-hallottam meg hangját a hátam mögül.
Legszívesebben azt a választ adtam volna, hogy ő az oka ennek.
-Az érzéseim.-vigyorogtam rá.
-Oh, igazán?-sétált beljebb.
-Pontosan.-mosolyogtam rá.
-Na és mik a te érzéseid?-egy hatalmas mosoly terült el az arcán.
-Titok.-mosolyogtam.
Hiába megittam kicsivel több mint egy üveggel, de az elmém teljesen tiszta volt. Ahogy közelebb sétált hozzám megcsapott bódító illata. Az jobban megszédített mint az ital.
-Meséld el nekem.-állt meg előttem.
-A-a.-kapaszkodtam meg a széknek a karjaiba és megpróbáltam lemászni.
Sikertelennek bizonyult tettem, mivel megingott a szék lába és dőltem. Mielőtt a földdel találkoztam volna egy erős kezet éreztem meg derekamon. Erősen szorított és a lábamra állhattam.
-Óvatosan!-vigyorgott és nem engedett el.
-Csak megszédültem.-vesztem el szemeibe.
-Sok volt az ital.-söpört el egy tincset a szemem elől.
-Józan vagyok.-válaszoltam.-Túl józan.-vezettem kezem végig a mellkasán.
-Igen?-húzta kacér mosolyra száját.
Szorosabban rántott magához.
-Igen.-bólogattam hevesen.
Ő csak egy mosoly kíséretében hajolt közelebb, de mielőtt számhoz ért volna megállt. Szívem vad lüktetésbe kezdett. Én szakítottam meg azt a pár milliméter távolságot és estem szájának. Elsőnek gyengéd volt. Nagyon gyengéd.
Majd átkaroltam a nyakánál fogva, és nem engedtem egy percre sem elszakadni. Vigyorogva markolt a fenekembe, aminek az lett a következménye, hogy szájába nyögtem. Ingjéhez nyúltam és elkezdtem kigombolni, de megfogta kezeimet.
-Az ital miatt ne tégy olyat, amit holnap megbánhatsz.-simított végig arcomon.
Lélegzetem gyors volt. Szívem vadul kalimpált. Ő is ugyan így volt.
Szemei csillogtak a vágytól.
-Nem az ital miatt teszem.-néztem szemeibe.-Akarlak.-mondtam ki félve.
-Luna, nem fogok tudni megálljt parancsolni magamnak.
Válasz helyett szájának estem. Gyöngédsége eltűnt. Helyette vadul csókolt és a pultnak tolt. Kezével bejárta testem, de ennyivel nem elégedett meg. Fenekem alá nyúlva emelt meg. Dereka köré kulcsoltam a lábaimat és lerúgtam a cipőt magamról.
Az ölébe vitt fel a lépcsőn egészen a szobájáig. Egy pillanatra se szüntetve meg csókunkat.
Óvatosan helyezett le az ágyra és esett a nyakamnak.
-Még leállhatok.-nézett szemeimbe.
-Ne.-néztem rá.
Nem akartam, hogy leálljon. Őt akartam teljesen.
-Ígérem óvatos leszek.-nézett szemeimbe még mindig és egy lágy csókot nyomott ajkaimra.
Olyan érzéseket keltett bennem életre, amiket eddig még soha senki. Nem akartam, hogy hagyja abba.
Tudtam, hogy nincs visszaút. Kár volt tagadnom. Beleszerettem.
Az éj leple alatt tett magáévá. Nem csak a testünk, hanem a lelkünk is egybeforrt. Csak a Hold volt a tanúnk, hogy mi történt.

******
Sziasztok!
Végre megérkezett a várva várt rész. Tudom, hogy sokat kellett várnotok rá. Iszonyúan sajnálom, hogy így adódott.
Sajnos családi problémák történtek. Pontosabban egy közeli szerettem halt meg, aminek ugye nem egyszerű a feldolgozása. Egyrészt emiatt nem volt rész.
A másik része pedig, hogy elkezdtem írni egy másik könyvet is. Csak 15 részesre tervezem, de az egy sokkal erősebb hangvételű. A címe az, hogy a Halálomhoz vezető út.
Akinek van kedve olvassa el, vagy esetleg kukkantson bele.
Még egyszer sajnálom és köszönöm a kedves kommenteket. Igazán jól esnek. Szeretlek titeket!

****