Dél királynője (BEFEJEZETT)

32

***13 héttel később***
A hetek telnek múlnak és én azt veszem észre, hogy ugyanaz az ember vagyok ugyan azokkal az érzésekkel. Talán egy dolog változott, az pedig az, hogy menthetetlenül beleszerettem és egy hatalmas fájdalom tengeren kellett végig menetelnem miatta. A szívem apró kicsi szilánkokra tört, és ez kicsit se enyhült több mint három hónap után sem. Talán velem van a baj. Nagy hibám, hogy ha én megszeretek valakit ahhoz ragaszkodom, és nem bírom elengedni.
-Föld hívja Lunát.-térített magamhoz a drága barátnőm.
-Itt vagyok.-dőltem hátra.
-Látom.-figyelte az arcomat. Valamire rá akart jönni.-Már hetek óta ilyen vagy.-jelentette ki.
Szemét nem vette le rólam.
-Milyen?-néztem rá.
-El vagy kalandozva.-húzta ki magát.
A hasa szépen növekedett. Már túl van a terhessége felén.
-Dehogy.-ráztam a fejem.
-Hát hogyne.-állt fel az előbbi helyéről.-Megyek, mert még dolgom van.
-Rendben.-válaszoltam.
Majd előre meredtem.
Hónapok óta ridegen bántam Matteoval. Nem engedtem meg neki, hogy bármit is megmagyarázhasson. Nem is akartam, hogy megmagyarázza. Tudtam jól, hogy mi is az igazság, és ebbe kár lett volna bármit is belemagyaráznia. A megcsalásra nincsen magyarázat. Mondjuk milyen megcsalásról beszélek? Vele sem voltam. Csak..nem is tudom. Nem tudom, hogy mi lenne erre a helyes mondat. Talán, hogy élveztük egymás társaságát? Hogy jól esett az, hogy néha törődik velem valaki?
Lehet..
Szerettem volna szeretve lenni. Túlságosan akartam azt, hogy valakinek fontos lehessek. Titkon mindenki erre vágy. Én is, de mégis elnyomtam magamban.
Majd pórul jártam, mivel a végén hoppon maradtam. Azt hittem, hogy végre eljön az én időm és szerelmes lehetek. Szeretni akartam, de újból csalódnom kellett.
Az első egy hét borzasztó volt. Ki sem akartam mozdulni otthonról. Mégis megtettem.
Csak sírtam és zokogtam. Megszakadt a szívem és nem tudtam rajta segíteni. Annyira fájt minden. Azt hittem a világ összeesküdött ellenem. Majd, ahogy telt az idő minél távolabb akartam tőle kerülni. Azt akartam, hogy ne legyen a közelemben. Nem akartam látni. Nem engedtem újra közel magamhoz. Tudtam, ha ezt megteszem újra fájdalomban lesz részem, és én ezt már nem akartam. Így is eléggé bántam, hogy ő volt nekem az első és csalódnom kellett benne.
Az időm java részét általában a cégnél és a klubban töltöttem, de ezen idő alatt nagyon sokat voltam távolt egész Kolumbiától. A legtöbb időt Ricoéknál töltöttem el, akik szívélyesen láttak vendégül engem. Örültek, hogy ott vagyok mellettük. Beszámoltam neki a történtekről, és ő nagyon mérges lett. Azt mondta, hogy megszeretné verni, de én nem engedtem meg neki. Túlságosan szerettem ahhoz, hogy bármi baja essen.
Az elején, sőt mondhatom azt, hogy eléggé sokáig próbált magyarázkodni nekem Matteo. Nem adta fel és hajthatatlanul a nyomomban volt. Minden egyes percet megragadott, hogy megpróbáljon beszélni velem, de én nem voltam kíváncsi már a mellébeszélésére. Tudtam jól, hogy úgy sem mondja el az igazságot, és én meg nem voltam vevő a hazugságára. Már nincsen erre szükségem
Ahogy teltek a hónapok úgy éreztem, hogy picivel jobban vagyok mint az elején. Mára már közömbösebben tudok róla beszélni, de mégis akárhányszor meglátom a szívem egy nagyot dobban, és ez azt jelzi, hogy nem felejtettem el. Mégis, hogy a francba tudnám? Minden egyes percben rá gondolok és elég nehezen bírom ki.
Teresanak nem nagyon beszéltem a dolgokról, vagyis azt tudja, hogy mik történtek, de a bennem felgyülemlett érzéseket nem mondom el neki. Nyugalomra van szüksége, pihenésre és nem szabad velem foglalkoznia. Mindenkinek meg van a maga baja rajtam kívül is.
Nem foglalkozhat mindenki velem.
Mára már teljesen eltávolodtunk Matteoval egymástól. Még köszönni se köszönünk egymásnak. Néha összeellenkezünk mindenen. Majd felkapja a vizet és elmegy otthonról. Leissza magát a sárga földig és valamelyik sofőr hozza haza az éjszaka kellős közepén. Egy nap, ha látom 1-2 órát talán sokat is mondok. Én nem tartózkodom otthon. Minél nagyobb a távolság annál jobb. Általában korán eljövök otthonról, és későn megyek haza. Most már mondhatom, hogy újra a munkába temetkeztem bele. Ezzel próbálom elterelni a figyelmemet és az érzéseimet, de sokszor látszik rajtam, hogy valami nincsen rendben. Sokszor a szüleimnek is feltűnik, hogy valami történt, de én ezt azzal magyarázom, hogy fáradt vagyok, vagy nem aludtam. Általában be is veszik.
Dmitrij még jobban koslat utánam mint, ahogy eddig tette. Felfigyelt arra, hogy a kelleténél nagyobb távolságot tartok Matteotól és ő lecsapott rám. Sokszor utazik ide, és állandóan felpróbál szedni. Azt hiszi, hogy egyszer vele leszek és az övé lesz mindenem, de ez nincsen így. Nekem nincs szükségem rá. Az apjáról mostanában nem hallottam egy szót sem, aminek nagyon is örülök, de még nem tudok megnyugodni. Nem tett ellenem meggondolatlan lépéseket, mert tudja jól, hogy most már baja származna belőle. Nem hagynám megtorlás nélkül a tetteit. Nem hagyom magam.
Ez idő alatt kicsit elhanyagoltam az egészséges életmódot, és nagyon sok gyorséttermi kajával találtam szembe magam. Aminek persze meg is lett a következménye, mivel felszaladt rám egy pár kiló. Sokszor próbáltam eljutni az edzőterembe, de mindig közbe jött a munka, és sajnos csak gyarapodott a súlyom. Próbálom eltakargatni, illetve kicsivel bővebb ruhákat hordani, mivel így nem feltűnő, és végre hétvégén eljutok edzeni. Majd szépen leadom magamról a felesleget.
Az órámra pillantottam, ami már azt jelezte, hogy fél egy is elmúlt. Idejét láttam annak, hogy neki lássak a munkámnak. Mostanában tényleg el vagyok kalandozva, és a figyelmem is tompult. Nem érzem azt, hogy ugyan az lennék, aki régen volt. Kívülre azt mutatom, de belül mégis kisezer darabban vagyok. Széthullottam és össze kéne raknom magam, mert ha ez továbbra is így folytatódik nem lesz jó.
Átnéztem a napi rendemet, hogy esetleg van-e tárgyalásom. Megkönnyebbültem, amikor azt láttam, hogy nincsen. Nem lett volna kedvem még emberekkel is társalognom. Elég rossz így is kibírni egy napot.
Felálltam a helyemről és elővettem néhány mappát. Szépen átnézegettem a benne rejlő papírokat, aláírogattam őket majd elrendeztem.
Az érzéseimtől és a gondolataimtól nem tudtam szabadulni. Amikor lehunytam a szemem az ő arca villant be legelőször. A gyomrom görcsbe rándult, és a szívem hevesebben dobogott. Az egész testemben különös érzés szabadult fel, amit ő váltott ki belőlem. Nem kellett jelen lennie, elég volt az is, ha csak rá gondoltam és végem volt. Tudtam, hogy veszett ügy vagyok. A szerelem bekebelezett és nem enged szabadulni már egy jó ideje. Az utána való sóvárgás és szenvedés meg megöli a lelkem. Nem vagyok ugyanaz az ember, aki akkor voltam amikor nem volt az életemben. Változtam. Miatta lettem más ember.
Megdörzsöltem a halántékomat és próbáltam összpontosítani a munkámra, de rá kellett jönnöm, hogy ez most nagyon nehezen megy. Nem bírtam elszakadni tőle, és ez szétszedett belülről. Tudtam, hogy el kell engednem és nem lehetek vele, de mégis ott motoszkált bennem az érzés.
Elvégeztem a teendőimet, ami nem ment olyan könnyen és gyorsan mint, ahogy elterveztem reggel. Végül is nem is bántam, hogy ennyire elhúzódott, mivel nem akartam haza menni hamar ma sem. Miután végeztem elpakoltam mindent az asztalomról. Nem siettem el a dolgokat.
Lezártam a gépet is és a táskámmal a kezemben indultam el lefelé.
-Viszlát, Ruby.-köszöntem oda neki.
Szorgosan dolgozott a gépnél. Egy pillanatra felnézett és elmosolyodott.
-Viszlát, asszonyom. További szép napot kívánok Önnek!-mondta kedvesen.
Csak egy biccentéssel köszöntem meg.
Szép nap? Már azt sem tudom mikor volt olyanban részem. Elmondhatom azt, hogy nagyon régen.
A liftig sétáltam és amikor bezártam megnyomtam a legalsó gombot. A szokásos zene csengett benne. Amikor megállt a lift kiszálltam belőle, és egyenesen az autóm felé kezdtem el sétálni. Kinyitottam és beszálltam. Bekötöttem és elindultam, amikor elkezdett hangosan korogni a hasam. Ez azt jelezte, hogy ideje lenne ennem valamit. Sokkal többet szoktam enni a kelletténél, és mégis állandóan éhes vagyok.
Egy közeli kis étteremnél álltam meg és sétáltam be, hogy valami élelemhez jussak. Egy egyszerű ételt kértem ki, és helyet foglaltam egy közeli asztalnál. Miután elfogyasztottam a kései ebédemet elindultam a klubba. Ott fogom tölteni a napom további részét.
Miközben vezettem megszólalt a telefonom csengőhangja. Felvettem és benyomtam a kihangosítón. Vezetés közben nem szeretek telefonálni.
-Haló?-szóltam be a telefonba.
Pár percig néma csend volt, és fontolóra vettem azt, hogy kinyomom. Majd egyszer csak beleszólt.
-Luna..-ejtette ki a nevemet.
Hangja halk volt és meggyötört. Amióta ismerem még így nem volt. Biztosan történt vele valami, ami kiakasztotta.
-Baj van?-tértem azonnal a lényegre.
Nem tudtam, hogy mi történt vele. Amikor elkezdett szipogni, illetve sírni a telefonban tudtam, hogy nagy a baj.
-Mi az Isten történt veled, Dimitrij?-emeltem meg a hangomat.
Nagyon feszültté váltam. Sosem sírt ez a hatalmas ember, de most valamiért mégis. Nem tudtam, hogy mi lehet az oka, de az biztos, hogy nagy jelentősége van, ha ő így ki van készülve.
Már újra szólni szerettem volna neki, de megelőzött és beleszólt.
-Meghalt..-remegett meg a hangja.
Amikor ezt a szót kimondta egy hatalmasat fékeztem. A mögöttem jövő autók elkezdtek rám dudálni, de ez cseppet sem érdekelt. Félrehúzódtam és kitettem az elakadásjelzőt.
-Ki halt meg?-kérdeztem meg.
-Az apám.
-Hogy mi?-döbbentem meg.
Teljesen lefagytam egy pillanatra.
-Nem olyan rég szívrohamban meghalt.-szólt bele.
-Őszinte részvétem!-mondtam kicsit észhez térve már.
-Köszönöm.-mondta erőtlenül.-Csak szólni szerettem volna, hogy ne mástól tudd meg. Most megyek.
Mielőtt bármit reagálhattam volna rám nyomta a telefont.
Percekig csak ültem és néztem magam elé. Nem tudtam mit reagálni. Majd megtört a jég. A bensőmet különös érzés járta át. Megkönnyebbültem. Még egy enyhe mosoly is megbújt a szájam sarkában.
Befejeződik ez a történet, és nem kell többet félnem, hogy valami bajom esik. Esetleg a halálomat akarná megtervezni. Hatalmas kő esett le a szívemről.
Majd egy pillanat múlva össze is facsarodott, mivel rájöttem arra, hogy ezáltal, hogy nem fenyeget már veszély elválhatok Matteotól. Már így semmi sem fog hozzá kötni. Elengedhetem végleg. El kell engednem bármennyire is fog fájni nekem. Ennél nagyon fájdalmam már úgy sem lehet.
Legördült egy könnycsepp, de durván letöröltem az arcomról. Nem akartam újra miatta sírni. Állandóan ezt teszem, és kezdek nagyon belefáradni.
Kikanyarodtam az útra és újra a célom felé igyekeztem, de immár kusza érzésekkel és érzelmekkel telve.
A tény, hogy elválhatok tőle fájt. Tudtam, hogy ez a helyes döntés, de mégis nagyon fájt.
Eldöntöttem, hogy másnap beadom a válókeresetet és újra kezdem az életemet. Elutazom és kicsit kikapcsolódom. Majd, ha az érzelmeim elmúlnak újra bele tudok vágni a régi életemben. Újra az a jégkirálynő leszek, aki ezek előtt is voltam, és nem fogom hagyni, hogy bármilyen érzelem megakadályozzon a tervemben. Nem lesz már utána szerelmes. Nem fogom újra engedni, hogy padlón legyek és fájjon. Most már nem. Újra a régi leszek és holnap elkezdődik az életem elkövetkezendő időszaka.
A parkolóban leparkoltam az autómat és kiszálltam belőle. Lezártam az autót és a táskámmal a kezemben indultam el befelé az épületbe.
Az őröknek köszöntem és becsörtettem.
-Valaki szóljon Jamesnek.-mondtam senkire rá sem nézve és felsiettem az emeletre.
Az irodámban lepakoltam és helyet foglaltam.
Pillanatok múlva már James is megjelent.
-Hivatott, asszonyom.-nézett rám.
-Igen.-dőltem hátra a székemben.-Kaptam ma egy hírt.
-Miféle hírt?-ráncolta a homlokát.
Nem értette, hogy miről van szó.
-Nem is olyan rég meghalt az orosz maffiavezér.-néztem rá.
Döbbenten pislogott rám.
-Igor úr meghalt?
-Igen, egy szívroham vitte el.
-Tudom, hogy halottról jót vagy semmit, de nem is baj, hogy meghalt. Mindig elakarta magát tenni láb alól. Legalább Önnek így már nem eshet baja.
-Ebben igazad van. Nem kell várnunk a következő lépését, de ne felejtsd el, hogy még a fia jelen van. Igaz, hogy egy ideig nem kell vele foglalkoznunk, mivel gyászolni fognak.
-Mindenre felkészülünk, asszonyom.-húzta ki magát.-Még szeretne valamit?
-Valami édességez hozzál már, légyszíves. Ebbe a sok izgalomban megéheztem.
Elmosolyodott.
-Azonnal.-fordult meg és már ment is.
Kötelességemnek éreztem, hogy szóljak az apámnak. Azonnal tárcsáztam is a számát.
-Szia, apa.-szóltam bele.
-Szia, kislányom.-szólt bele ő is.
-Apa, mondanom kell valamit, de lehet, hogy már tudod.-mondtam el egy szuszra.
-Ma nem volt nálam mobil. Most kicsit pihentem a nap nagy részében.-mondta.
-Áh, értelek. De nincsen semmi baj?-érdeklődtem.
-Nincsen, kicsim. Ne aggódj emiatt!-mondta kedvesen.-Na, de hallgatlak. Mit szeretnél mondani?
-Ma meghalt Igor. Szívrohamban.
-Komolyan?
-Igen. Elsőnek én is ledöbbentem.
-Ez azért durva, de mondjuk én nem is sajnálom. Aki a kislányom halálát tervezni, az ne is számítson kíméletre.
-Csak ennyit szerettem volna.-zártam rövidre a beszélgetést.
Most nem volt túl sok kedvem a beszélgetéshez.
-Rendben van, lányom. Bármi van tájékoztass engem.
-Jól van. Szia.
Meg sem várva a választ nyomtam ki a telefont. Tényleg nem volt kedvem beszélgetni, de erről mindenképpen tudnia kellett.
Újra és újra Matteo járt az eszemben és az, hogy a holnapi nap egy sorsfordító nap lesz az életemben. Elmondom neki elsőnek a tényeket, aztán megyek beszélni az ügyvéddel. Utána pedig nem lesz visszaút.
Elengedem egy örök életre és talán boldog lehetek végre én is..