Dél királynője (BEFEJEZETT)

33

Reggel az ébresztőm hangjára ébredtem fel.
Éjszaka későn értem haza, de nem tudtam hamar elaludni. A gondolataim ébren tartottak, és valamikor hajnalban sikerült álomra hajtani a fejem.
Elég nyúzottan ébredtem fel. Kikászálódtam az ágyból, de meg is szédültem. Vissza kellett ülnöm néhány percre még helyre jöttem. Amikor úgy éreztem, hogy jobban vagyok felálltam újra és a fürdőbe igyekeztem.
Vettem egy gyors zuhanyt, hogy hátha jobb lesz.
Furcsa érzések keringtek bennem, amit nem tudtam volna megmagyarázni. Ez olyan volt mintha valami történne, egy megérzés, hogy valami lesz. Kicsit félelemmel töltött el mindez. Nem tudtam, hogy mire is számítsak.
Valahogy még beszélnem kell Matteoval is. Nem halaszthatom el tovább.
Miután felöltöztem és elkészültem a táskámmal a kezemben indultam el. A konyhába vettem az irányt. Korán volt még.
-Jó reggelt, asszonyom!-köszöntött kedvesen Elena.
-Jó reggelt.-mosolyogtam rá.-Az ebédlőben leszek.-néztem rá.
Átsétáltam az említett helyiségbe és leültem. Nem sokkal később hozta is a reggelimet és a kávémat. Az ételnek neki is láttam és elfogyasztottam. Majd a kávéért nyúltam. Egyet belekortyoltam és le kellett tennem. Nem bírtam meginni.
Elvettem egy üres poharat és töltöttem magamnak a narancsléből. Majd a gyomrom görcsbe rándult. Tudtam, hogy valami itt nem stimmel.
-Jó reggelt.-hallottam meg a hangját.
Szívem nagyot dobbant.
-Neked is.-morogtam.
Tudtam, hogy nem kerülhetem el a forró kását, de valamiért nem akart rá vinni a lélek. Nyugtalanul fészkelődtem a helyemen és nem tudtam hogyan kezdjek bele.
A szívem egyik fele elakarta engedni, de a másik ragaszkodott hozzá. Azt akartam, hogy boldogok lehessünk együtt. Boldog akartam vele lenni, mivel szeretem. Az életemnél is jobban.
-Baj van?-figyelte az arcomat.
-Beszélnünk kell.-nyögtem ki nagy nehezen.
Letette a csészét és megtörölte a száját.
-Hallgatlak.-szentelte nekem a figyelmét.
A torkomban egy gombóc keletkezett. Így még nehezebbé vált beszélnem, de tudtam ez a helyes döntés.
-Tegnap meghalt Igor.-mondtam el a bevezetést.
Elsőnek elgondolkozott majd leesett neki.
-Hála az Istennek. Utáltam azt a fickót.-nézett rám.-Legalább nem fog semmivel se próbálkozni ellened. Meg a fiát sem fogja rád küldeni, hogy szedjen fel téged. Amúgy se hagynám, hogy te vele legyél. Undorító a..-csak beszélt és beszélt.
Már nem bírtam tovább hallgatni és a szavába vágtam.
-Elakarok válni.-nem mertem a szemébe belenézni.
-Hogy mi?!-emelte meg a hangját.-Én nem válok el tőled.
Rá kaptam a fejemet. Boldogság járt át amikor ez az egy mondat elhagyta a száját, de ugyan akkor fájdalom is.
Szemeibe fájdalom csillogott. Fájnak neki a szavaim?
Csak felhorkantottam.
-Én meg elakarok válni. Nincs semmi, ami hozzád kötne.-mondtam halál nyugodtan.
Miközben belül darabokra hullottam. Millió kis darabra.
-Eszednél vagy?-csapott az asztalra és felállt.
Hirtelensége miatt még a szék is feldőlt.
-Én ezt akarom.-álltam fel én is.
-Kezdek kételkedni abban, hogy épp az elméd, Luna.-nézett mérgesen a szemeimbe.-Eltöltöttünk sok időt egymással. Majd egyszer csak megváltozik benned valami, és hónapokig elkerülsz. Nem engedsz a közledben. Majd jössz azzal, hogy elakarsz válni tőlem.-járt fel-alá idegesen a helyiségben.
-Ez az én döntésem, Matteo. Ezt el kell fogadnod.-néztem mélyen a szemeibe.
Benne is összetört valami és bennem is.
Annyira fájtak a szavaim. Fájt az, hogy így kell bánnom vele. Mégis úgy éreztem, hogy ez a helyes döntés. Nem lehet egy olyan emberrel együtt, aki hűtlen és nem szeret engem. Egy ilyen ember meg sem érdemli, hogy én együtt éljek vele. Elválok és nem tántorít el a döntésemtől.
-Nem fogadom el!-mondta immár már hangosan.-Nem fogom azt hagyni, hogy te mással élj.-indult meg kifelé.
Egy pillanatig lefagyva álltam, majd utána igyekeztem.
-Miért nem hagyod Matteo? Miért nem hagyod, hogy boldog lehessek?-kiabáltam rá.
Miközben a bejárati ajtó felé igyekezett.
-Remélem ezt nem komolyan kérdezted.-torpant meg egy pillanatra.
-De.-néztem szemeibe.
-Azért cseszd meg, mert szeretlek.-rántotta ki idegesen az ajtót.
Percekig álltam ott lefagyva. A szívem nagyokat dobbant ettől a szótól. Ő is szeret engem. Szeret, de akkor miért tette ezt?
Nem értettem az összefüggéseket.
-Matteo!-tértem észhez és sietősen elindultam ki. Akkor akart az autóba beszállni.-Várj már!-vettem gyorsabbra a tempót és sietősen igyekeztem le a lépcsőn.
A felénél járhattam, amikor megbotlottam és elkezdtem zuhanni.
-Luna!-hallottam a hangját és elkezdett futni felém.
Akkor már késő volt. Minden elsötétült előttem.