I see u ~Yoonmin [BEFEJEZETT]

Otthon, édes otthon

JM: Időérzékemet elvesztve, keserű szájízzel nyitottam fel szemeimet. Abban a pillanatban vissza is csuktam, erős fény vakított el. Erőtlenül felültem, de ahogy ezt megkíséreltem egy kész tessékelt vissza gyengéden fekvőhelyzetbe.

-No lám, magához tért a kis betegünk – magyarázta egy nyugodt hang.

Sikerült teljesen felnyitnom a szemeimet. Körül néztem. Egy fehér kórteremben feküdtem. Tű volt a bal karom hajlatába szúrva, ahonnan egy cső vezetett egy nagyobb gépbe. A vékony csőben feltehetőleg a saját vérem keringett. Elfordítottam fejem és egy nővérrel találtam szembe magam és azzal az orvossal, aki a múltkor is ellátta a bokámat.

-Aggódtunk az állapotodért, de szerencsére a barátod lélekjelenlétének, illetve egy gyomormosásnak és hemodialízisnek hála fel fogsz épülni, minden rendben lesz veled. Hogy érzed magad? – kérdezte az orvos, majd feltekintett a papírokból, amiket eddig lapozgatott.

-Ümmm... Pocsékul – motyogtam.

-Igen, abban biztos is voltam. Ilyen nagy dózisú gyógyszertúladagolás után senki sem érezné túl jól magát – magyarázta olyan könnyedséggel, mintha semmi nem történt volna.

TH: Idegesen várakoztam kint, nem tudtam pontosan mi van Jiminnel. Egyik pillanatban azonban egyszer csak nyílt az ajtó, mire én azonnal felpattantam helyemről. Egy nővér azt mondta bemehetek hozzá, így én azonnal beszáguldoztam a terembe és zokogva öleltem át barátomat.

-Minie... Úgy megijesztettél – bújtam hozzá.

JM: -Tae...? – pislogtam rá nagy szemekkel.

-Hogy kerülsz ide?

Zúgott a fejem, vegyes érzelmek dúltak lelkemben.

Aztán csak egyszer csak eszembe jutott minden. Yoongi... A fenyegetés... Az, amit tenni akartam magammal...

-Olyan szerencsétlen vagyok Tae... Úgy szégyellem magam... - pityeredtem el vállára borulva.

TH: -Nem kell, én csak... Ne sírj... - adtam oda neki egy zsebkendőt, miközben leültem a mellette lévő székre. Nem tudtam mit mondhatnék, vagy hogy kinek szóljak... Azt tudom, hogy Jihyunnak már szóltam, aki remélhetőleg nemsokára meg is fog érkezni.

JM: -Aggódom érted Tae... Én így nem vagyok képes élni... - utaltam vissza a fenyegetésre. -Ráadásul most már Yoongi is utál őt ismerve... - sóhajtottam gondterhelten, amikor ismét nyílt az ajtó és bekukkantott rajta valaki. A testvérem volt az, aki kicsit bátortalanul lépett be a terembe.

TH: -Egyet se félj Jimin. Taepidó legyőzhetetlen – vigyorogtam rá biztatón.

Ekkor lépett be a kórterembe Jihyun, mire felállva a székről engedtem, hogy ő is odaférjen.

-Sziasztok, szia Jimin... - nézett egy pillanatra bátyjára és elég lehangoltnak tűnt. Lesütötte szemeit, majd a kis csőre nézett, amiben Jimin vére volt és beharapta ajkait.

JM: Ránéztem testvéremre. Eléggé sápadtnak tűnt. Mondjuk nem lehettem egy szívderítő látvány, ha ő lenne hasonló helyzetben, én is egész biztosan betegre aggódnám magam. Kicsit erőtlenül rámosolyogtam, mintha minden rendben lett volna, azonban mindenki tudta, hogy semmi nincs rendben...

-Örülök, hogy itt vagy – fogtam meg bágyadtan kezét.

TH: Jihyun leült a székre, majd rám nézett. Én vettem az adást és kislisszoltam a termeből.

JM: Jihyun újra rám nézett. Hát igen, ez most elég kellemetlen és kínos helyzet volt mindkettőnk számára. Végül megköszörülte torkát, majd halkan rákérdezett: