I see u ~Yoonmin [BEFEJEZETT]

Összetört virágszál

JM: Éreztem, hogy szívem kihagyott egy teljes egész ütemet. Csak rosszul hallottam, hiszen nem rég keltem fel, bárkivel előfordul, hogy félre hall még ilyenkor az ember.

-Hogy mit mondtál? – pislogtam értetlenül. -Ne haragudj, de nekem eléggé reggel van még az ilyen fajta tréfákhoz – nevetgéltem idegesen, remegő hanggal.

YG: Halványan elmosolyodtam fájdalmasan, majd lassan megfogtam a képeslapot és a kis kezébe nyomtam.

-Te is tudod... Hogy nem vagyok oda a tréfákért – fogtam meg óvatosan buksiját és homlokára csókoltam, majd lerogytam az egyik székre az asztal mellett. 

Ő volt... Az első valaki az életemben, aki nyitott felém és érdeklődött irántam. Ő volt a legjobb barátom közel 8 évig. A lelkitársam, akivel jókat beszélgettünk és még hülyültünk is a többiekkel. És ő most halott. Soha többet nem kérdezhetem meg már a hülye fejétől, hogy: „...Hé haver, hol rontottuk el...?" Még csak egy baráti vállveregetést sem adhatok neki. Nem fogom többet hallani azt, ahogy ittasan a párkapcsolati problémáiról beszél. Nem fogok tőle többet hallani semmit. Mert halott. Komolyan... Hogyan fajulhattak el idáig a dolgok? Nem tudtam, nem bírtam egyszerűen, nem akartam felfogni...

JM: Remegve vettem át kezéből a kemény lapot. Gyorsan átfutottam azt. Összeráncoltam homlokomat és koncentrálva a levélre újra és újra átolvastam, de minden egyes alkalommal ugyanaz állt benne. Az... Nem lehet... Ilyen nem létezik egyszerűen... Miért?? Hiszen két napja még az ő karjaiban vigasztalódtam. Földre rogytam, keserves sírás tört fel belőlem. Felelősnek éreztem magam a halálában... Túlságosan is...

-Miattam halt meg! – kiáltottam fel fájdalmasan, miközben öklömmel vertem a földet.

YG: Szomorúan figyeltem Jimint, egyszerűen megszakadt a szívem a látványától. Elhiszem, hogy fáj neki... De azt azért nem mondanám, hogy ez az egész miatta lenne. Mindenki tudta, Jungkook milyen érzékeny is valójában. Igen, aki igazán ismerte őt tudta, hogy az erős és életrevaló külső alatt valójában egy nagyon érzékeny lélek lapult. Óvatosan felálltam a székről, majd odatérdeltem Jimin elé és magamhoz öleltem.

-Shh... Jimin... - próbáltam halkan megnyugtatni, bár mindenki tudta, hogy én vagyok a legpocsékabb vigasztaló a világon.-Egyáltalán nem te tehetsz róla. Ő... Már nagyon rosszul volt lelkileg... - simiztem hátát. -Lehet egy csomó mindenről nem is tudtunk, hiszen alig beszéltünk vele... - mondtam inkább már magamnak. 

Hogy lehettem ekkora seggarc? Megint csak magamra gondoltam és arra, hogy megbeszéljem Jiminnel a dolgokat, holott láttam aznap, hogy valami nem stimmel vele. Mintha... Sápadtabb lett volna. Mintha... Eltűnt volna szemeiből az a jól megszokott sötét csillogás, amint Jimin elengedte őt. Mintha... Jó pár kilóval könnyebbnek tűnt volna. És én hagytam őt így elmenni a sötét ismeretlenbe. Én vagyok... A legborzalmasabb legjobb barát a világon. És már sosem tudom jóvá tenni.

JM: Vadul töröltem le arcomról a könnyeimet. Éreztem, hogy ajkaimat már sebesre harapdáltam. Nem tudtam felfogni, nem voltam képes elhinni, hogy tényleg elment. Nincs többé... És még el se búcsúzhattam tőle. Annyira fiatal volt, még rengeteg dolgot tartogatott számára az élet, de én belekergettem a halálba... 

Ha nincs az a buli, talán még mai is élne...

-De igenis az én hibám, még csak esélyt sem adtam neki arra, hogy jóvá tegye, amit elrontott – szólaltam meg nagy nehezen, majd felkeltem a földről és felrohanva az emeltre becsaptam magam után az atjót zuhantam bele az ágyba. Arcomat párnámba dugva sírtam tele azt.

YG: Ekkor megpillantottam egy Taehyungot boldogan sasszézni le a lépcsőn. Egyből elsápadtam. Hiszen ő... Szinte még csak egy gyerek. Fel tudja egyáltalán fogni azt, hogy...