Music Sheet (Harry Styles) - magyar

19. fejezet - Harry

"Hadd vigyelek haza." Ajánlottam fel, amikor kisétáltunk a kávézóból. Hannah még mindig mosolygott és nem akartam, hogy ne így legyen, mindig így akarom látni.

"Egyedül is haza tudok menni, Harry. Ne aggódj." Válaszolt udvariasan, ezúttal nem volt durvaság a szavaiban.

"Kérlek! Így megtudhatom, hogy jó címet adtál-e meg és nem egy random házcímet. Képzeld el, ha odavezetek holnap és valami őrült idős ember nyit ajtót és elhatározza, hogy elrabol engem!" Dramatizáltam túl a helyzetet és láttam, hogy nevet és a fejével nemet jelez. "Megtörténhet, ne nevess!" Még jobban nevetni kezdett.

"Vad képzeleted van Harry. De jó címet adtam meg, ne aggódj. Senki sem fog elrabolni."

Tudom, hogy el kellett volna fogadnom, hogy nem akarja, hogy hazavigyem, de nem akartam elválni tőle még. Az egész délután olyan nagyszerű volt, csak jól szórakoztunk és megnyílt nekem, megosztotta a gondolatait velem és csak nem vagyok képes még elengedni. Azt kívánom bár mindig így lennénk.

"Gyerünk. Nem fogok tudni ma aludni, és ráadásul sosem bízhatsz az IOS térképben. Timbuktuba is kiköthetek!" Megint nevetni kezdett.

"Kitartó vagy nemde?" Bólintottam nagy mosollyal ajkaimon. "Oké, csak hadd írjak apának, hogy ne várjon rám."

Késztetést éreztem, hogy a levegőbe ugorjak, mialatt azt kiabálom, hogy igen. Úgy látszik minden alkalommal egy kicsit haladunk, ezzel felmelegítve engem és most az út ami ránk vár kevésbé tűnik nehéznek. Többé már nem tűnik lehetetlen küldetésnek és csak remélni tudom, hogy beenged és segíthetek neki. Tényleg itt akarok lenni neki, felajánlani a vállam, hogy sírjon, ha arra van szüksége vagy szorosan ölelni, amikor úgy tűnik minden összeomlik.

Azt akarom, hogy szüksége legyen rám, mert én ott leszek neki.

Ujjaival gyorsan üzenetet írt és én nem tudtam levenni róla a szememet. Nagyon tetszik, ahogy haja keretezi arcát és felfedeztem, hogy rövidebb, mint mikor legutóbb találkoztunk, de tetszik, még jobban, aranyosabb. Most alig ér a válláig és a vége egy kicsit göndör, ami még imádni valóbbá teszi. A keze is tetszik, hosszú ujjaival és emlékszem a videóra, ahol zongorázott, hogyan siklottak ujjai a billentyűkön és kreáltak gyönyörű zenét.

"Rendben. Remélem megnézi." Felnézett rám, telefonját visszatette a zsebébe.

"Akkor mehetünk?" Kérdeztem karomat felajánlva és pár másodpercig csak nézett. Tudom, hogy vívódott elfogadja vagy ne és talán túl messzire mentem, de meg kellett próbálnom. Meg kell szoknia a jelenlétem, addig, amíg természetessé nem válik.

Végül, egy sóhaj kíséretében megkarolt és rám lecsapott a büszkeség érzése újra. Minden pillanattal, amit együtt töltünk, úgy érzem közelebb kerülünk egymáshoz. Nem változtam túl sokat az utóbbi találkozásunk óta, de ő igen és azon tűnődtem miért. Amikor eljöttem, hogy lássam, egy percre azt gondoltam, hogy nehezebb lesz az idő elteltével, hogy még jobban zárkózott lesz, de amikor meglátott meglepetten boldognak tűnt.

Mi van, ha hiányoztam neki, amíg külföldön voltam? Ahogy nekem is hiányzott.

Erre a gondolatra a szívem reménnyel telt meg, mert talán már most túl nőttem rajta, még ha próbálja is tagadni. Talán többé nem tud ellökni mint korábban, mert már abban a zónában vagyok, ahova nem akart.  Ennek hatására, tiszta öröm futott végig testemen és nem tudtam megállítani az ajkaimon játszó idióta vigyort.

"Úgy mosolyogsz, mint egy vadalma." Mondta megszakítva gondolataimat és megfordultam, hogy találkozzak kíváncsi szemeivel.

"De az vagyok, egy furcsaság.. mi a pokolt keresek itt? Nem tartozom ide." Énekeltem ahelyett, hogy elmondtam volna neki a valós okot.