𝗳𝗶𝗻𝗱 𝘆𝗼𝘂𝗿 𝗹𝗼𝘃𝗲 | ʷᵒᵒˢᵃⁿ

: t i z e n k i l e n c e d i k

» Wooyoung szemszöge «

— te meg mit keresel itt? — amilyen lendülettel kinyitottam az ajtót, olyan lendülettel is akartam becsukni, de San nem engedte és lábával megakadályozta, hogy képes legyek kizárni őt.

— kérlek, had magyarázzam meg! — esedezett és még műkönnyeket is pakolt fel magára.

— szerintem nincs mit megbeszélnünk. és, ha most megbocsájtasz, visszamennék pihenni. — mondtam minden érzelmet visszafojtva, majd becsuktam az ajtót és az ágyamra dobtam magam — be ne próbálj jönni! — kiabáltam neki erélyesen, de mindeközben hallgatóztam.

— akkor kérlek, engedd meg, hogy elmondjam mi ez az egész. — kérlelt és annak ellenére, hogy azt mondtam neki, hogy be ne merjen jönni, már nyitódott is az ajtó, és amint összeakadt a tekintetünk éreztem, hogy fájna, ha őt elveszíteném.

— rendben, de van rá maximum tíz perced. — oda lépdeltem az ajtóhoz, és beengedtem őt, majd mondtam neki, hogy a szőnyegen helyet foglalhat.

csendben letelepedett a földre és elkezdett bámulni.

nem szóltam egy szót se, csak elővettem a telefonomat és beállítottam rajta a tíz perces időzítőt.

— komolyan csak tíz percem van? — rám emelte a tekintetét és meglepődötten bámult.

— igen, szóval, ha mindent el akarsz mondani, akkor én a helyedben sietnék. — leültem vele szemben és összefontam a kezeim a mellkasom előtt.

— nos, abszolút nem így terveztem.

— várj, még mielőtt belekezdesz a roppant értelmetlen mesédbe, kérdeznék tőled valamit. — bólintott és minden figyelmét nekem szentelte. — meddig akartad ezt titokban tartani, hogy te tudod, én ki vagyok? talán egy újabb egy éjszakás kalandban reménykedtél? — aggódó tekintete bizonyítást adott arról, hogy tisztában van azzal, hogy most már én is emlékszem mindenre.

— dehogy! — könnyes szemekkel bámult rám — mindenképp el akartam mondani, csak nem tudtam, hogy hogyan. — legörbült ajkakkal nézett rám és várta, hogy megsajnáljam.

— mondjuk őszintén? — válaszoltam cinikusan és éreztem, hogy ennek az egésznek semmi értelme sincs. — még van 7 perced! — figyelmeztettem őt és közben a telefonomon nézegettem a közös képeinket.

— hidd el, hogy próbáltam! annyiszor elterveztem, hogy elmondom, de féltem. pontosan ettől tartottam, hogy ez miatt teljesen megromlik a kapcsolatunk. — mondta és látni lehetett rajta, hogy komolyan és őszintén gondolja.

— nincs köztünk semmilyen kapcsolat! — amint kimondtam egyből meg is bántam, mert San tekintete teljesen érzelemmentes lett és nagyot nyelve bocsánatot kért.

— akkor, jobb lesz, ha én most megyek. — mondta, miközben már az ajtó kilincsét nyomta le.

teljesen letörten sétált ki a szobából, majd az ajtót becsukta maga mögött és ott maradtam teljesen egyedül.

miért vagyok ilyen?

eljön ide, mindent kockára tesz, meg akarja magyarázni a hibáit, én meg elkergetem őt a makacs természetemmel.

— San! várj! — kiabálok utána miközben majd kitépem a helyéről az ajtót.

gyorsabbra veszem a tempóm, szinte rohanok, de mire leérek San már nincs a lakásban.

azonnal felveszek egy cipőt és az utcára futok San után kutatva.

— San! — kiabálok rá, amikor meglátom befordulni őt a sarkon.

megrándul a teste az ijedségtől, azonban ennek ellenére sem áll meg, hiába látja, hogy én voltam az, aki kiabált neki.

neki kezdek futni és nem sok loholás után utol is érem.

— San, kérlek! — megragadom a kezét és magam felé fordítom őt. — sajnálom, nem gondoltam komolyan!

— igen, azt vettem észre! — könnyei potyogtak miközben beszélt — teljesen felesleges volt idejönnöm! igazán megírhattad volna SMS-ben, hogy nincs semmi esélyem! — kiszabadította a kezét és zsebre tette őket. — sajnálom, hogy így alakult közöttünk. lehet okkal nem kerestük egymást az után az éjszaka után.

— okkal találtál rám azon az Applikáción! — mondtam neki, de San csak megrázta a fejét.

— teljesen a véletlen műve volt. — mondta szomorkásan, majd egy hatalmasat sóhajtott. — viszont én most mennék. szia. — takarni sem tudta, mert könnyei olyan sűrűn potyogtak.

— San! — felém fordult — nem mondok le rólad! most biztosan nem! — mondtam határozottan, amire San csak felnevetett.

— ne is fáradj Wooyoung, tudom, hogy te nem úgy érzel, ahogyan én. — mondta és lassan megindult.

ott álltam a járda közepén teljesen megsemmisülve és nagyon csalódottan.

ezt azt hiszem, hogy elbasztam.

ostoroztam magam és bosszankodva elkezdtem visszasétálni a lakáshoz.

lassú léptekkel közeledtem a feljáróhoz, ahol egy nagyon boldog és mosolygós Yeosang várt.

— na, hogy sikerült? — kérdezte nagyon lelkesen, azonban semmit se mondtam neki, csak elkezdtem zokogni.

Yeosang belém karolt és segített felvinni a lakásba. — mi történt? — aggódva kérdezte és láttam, hogy a tekintete cseppet sem megnyugtató. — mit tett az az idióta? — idegesen tette fel a kérdést, amire már Jongho is felfigyelt.

— ő semmit se. — mondtam szipogva — én rontottam el. játszottam a megsértettet és véletlenül olyat mondtam, amivel teljesen eljátszottam az esélyeinket. — zokogtam tovább, majd Yeosang egy igazán gyengéd ölelésbe vont.

— majd én beszélek vele. — szólalt meg Jongho és oda jött ő is hozzánk. — cseppet se félj, amíg engem látsz! — halványan elmosolyodott és már a telefonján babrált valamivel.

— hagyjad, én rontottam el. nekem kell megoldanom. — mondtam — de azért nagyon kedves tőled, köszönöm. — letöröltem a könnyeimet, amire Yeosang furcsán bámult rám.

— mire készülsz? — kérdezte, miközben teljes zavar ült ki az arcára.

— még nem tudom, de nem hagyhatom, hogy megint szétváljanak az útjaink. — határozottan csengett a hangom és támadt egy igazán frappáns ötletem.

Yeosang és Jongho furcsán méregettek engem, majd egymásra néztek, és vállat rántva kisétáltak a szobámból.