Strawberry & Cigarette 2 [BEFEJEZETT]

13 fejezet

Zichen feszülten figyelte a mellette álló Zhou Cheng-et, aki mit sem törődve a rá irányult figyelemmel, kihúzta magát, fejét felszegte és egyenesen a királyi méretű íróasztal mögött ülő rendőrkapitányra meredt.

Az apja komoran fonta össze az ujjait maga előtt. 

Elégedetlennek tűnt.

- A helyzet komolyabb, mint azt először gondoltuk. - törte meg a csendet a férfi, mire mindketten felkapták a fejüket. - Az omegákkal való bizalmi kapcsolat végre rávilágított arra, hogy mekkora diszkriminációval állnak szemben. Xiao Zhan esete csupán egyetlen, apró láncszemnek tűnik ebben a végtelen hosszú tűnő láncolatban.

Zichen keze ökölbe szorult.

- Az Ő esete nem csak egy apró láncszem. - sziszegte, mire Zhou Cheng kérdőn pillantott felé.

- Tudom. - lépett ki az asztal mögül az idős férfi. Kezét összefogta a háta mögött, úgy szemlélte a lábai alatt elterülő város forgatagát. - Az Ő esete, mindenkit érzékenyen érintett. De meg kell értened, hogy nem Ő az egyetlen érintett ebben a problémakörben. Azonban az esete közel sem tűnik lezáratlan ügynek. - nézett sokat sejtető pillantással az asztalára.

Zichen szólásra nyitotta a száját, amikor egy éles, határozott kopogás hangzott fel az iroda ajtaján. Egy női tiszt lépett be, majd tisztelgett.

- Bocsásson meg a zavarásért, rendőrkapitány úr, de látogatói vannak.

A férfi szömöldöke a magasba szaladt.

- Látogatók?

A nő mosolyogva elállt az útból, hogy beengedje a látogatókat. Xiao Zhan lépett be, karjában egy hordozót szorongatott, amiben Wang Qing aludt.

- Elnézést, hogy így berontottunk. - szabadkozott Xiao Zhan.

Zichen és az apja arcáról mintha minden komorságot és aggodalmat elfújtak volna. Helyét a gyengédség és törődés vette át.

Az egyedüli, aki döbbenten figyelte ezt a néma átalakulást, az Zhou Cheng volt. Kényelmetlenül tette át súlypontját egyik lábáról a másikra.

- Ugyan, semmi gond. - legyintett az idős férfi és megállt a hordozó előtt. - Ez aztán a kellemes meglepetést. Szabad? - bökött fejével a kosárra.

Xiao Zhan bólintott s hagyta, hogy az apja kivegye a hordozót a kezéből, visszavonult vele a kanapéra és úgy gyönyörködött legkisebb unokája tündéri vonásaiban.

- Erre jártunk, gondoltam beugrunk beköszönni, mielőtt elmegyünk Lien-ért az óvodába.

- Pihenned is kéne. - szólalt meg Zichen.

- Ne kezd. - húzta el a száját sértődötten Xiao Zhan. Ekkor vette észre az asztal előtt álló Zhou Cheng-et. - Bocsánat, megzavartam a megbeszélést?

- Semmi probléma. - mosolygott Zichen. – Bemutatom Zhou Cheng-et.

Xiao Zhan bólintott. Zhou Cheng szintén, habár még mindig kényelmetlenül érezte magát.

- Hihetetlen mekkorát nőtt ilyen rövid idő alatt. - csapta össze a kezét az apja ámuldozva. - Napról napra jobban hasonlít rád.

Xiao Zhan elpirult.

- Jobb, ha megyünk.

- Oh, ne siessetek annyira. - szontyolodott el az idős férfi. - Olyan ritkán láthatom ezt az aprócska tüneményt.

- Sajnálom, hogy nem tudtunk sűrűbben jönni.

- Felesleges emiatt szabadkoznod. - legyintett a férfi. - Részben én is hibás vagyok, amiért nem kerestelek fel sűrűbben titeket.

- Remélem hamarosan eljön hozzánk egy családi vacsorára. - mosolygott Xiao Zhan először az apjára, majd rá. - De most már tényleg mennünk kell.

- Akkor lekísérlek. - emelkedett fel az apja a kanapéról, alkarjára akasztotta a hordozót, majd Xiao Zhan-t előre engedve kiléptek az iroda ajtaján.

Zichen sandítva pillantott Zhou Cheng-re. Vonásai hol megkeményedtek, hol kisimultak. Szemöldöke összeszaladt a homlokán, remegő kezét zsebre vágta, a következő pillanatban a háta mögé rejtette. Látszólag kellemetlenül érezte magát kívülállóként, ami messzemenőleg szemben állt azzal a személyiségével, amit feléjük tanúsított.

- Ő...

- A neve Xiao Zhan.

Zhou Cheng zavartan kapta fel a fejét.

- Xiao Zhan? Ő az, akit...

- Igen. - bólintott Zichen.

- Ezek szerint teherbe esett az erőszakolójától?

Zichen megrázta a fejét.

- Nem. A társától esett teherbe. Van már egy négyéves kislányuk, Lien. A második gyermekük, Wang Qing pedig hat hónapos.

- Wang... Ezek szerint Ő a te...

- Az öcsém társa. - fejezte be a mondatot Zichen.

Zhou Cheng elvörösödött.

- S az öcséd tudja, hogy mi történt vele?

- Ő talált rá. Az után. - suttogta Zichen komoran. Hangjai hidegnek és túlviláginak tűnt. - Néha még mindig magát ostorozza a történtek miatt.

- Miért?

- Xiao Zhan támadója, az öcsém egyik legjobb barátja volt.

Zhou Cheng hangosan felszisszent.

- Mindenki számára nehéz volt feldolgozni az eseményeket. - lépett Zichen az ablak elé. Hosszan meredt maga elé, a város mozgását figyelve. - Néha, azon tűnődőm, hogy vajon Xiao Zhan hogy tette túl magát az egészen? Hogy képes még mindig őszinte mosollyal az arcán bízni az emberekben, azok után, ami vele történt? - elhallgatott, majd egy fokkal mélyebb hangon folytatta. - Végül rá kellett jönnöm, hogy sosem fog igazán túllépni rajta, egyszerűen csak nem gondol rá. A sebek a karján élete végéig elkísérik. A fájdalom pedig egy olyan útitárs lesz, amitől nem fognak tudni megszabadulni.

- S a családja sem fog tudni segíteni elűzni a fájdalmat?

- Enyhítheti. Enyhítette is. – húzta keserű mosolyra a száját Zichen, amikor megfordult és a férfi szemébe nézett. – Az a két gyermek az, akik erőt adnak Xiao Zhan-nak, hogy emelt fővel haladjon előre. Nélkülük és Yibo nélkül, valószínű, hogy már feladta volna.