Miért pont ő? (Mercutio ff.)/SZÜNETEL/

11. Rész

"Tybalt bólintott egyet és kiment.
Mit akar ő már megint?..."

---

Az ebédlő felé vettem az irányt. Daario.. Mit akar?... Ő volt Angela egyetlen barátja, de miután hátba szúrta semmit nem hallottam felőle. Amit nem is bántam... Szörnyű ember volt. Vagyis, mikor megismertem még nem tűnt olyan tragikusan szörnyűnek. Bár már akkor sem volt túl szimpatikus, csak Angela miatt viseltem el mikor nálunk volt. Olyan lelkesen tudott róla beszélni. Mint amikor egy 3 éves kislány életében először talál egy barátot.
Beértem az ebédlőbe, Daario ott várt.
-Mit akarsz? - szúrtam oda a kérdést, kicsit flegma hangnemben.
-Te is hiányioztál Tia.. - Sóhajtott
-Mond már..
-Csak meg akartam kérdezni, hogy mit tudsz Angeláról.. Régóta nem hallottam róla semmit, és nem találtam otthon
Bekönnyeztem. Akaratlanul is bekönnyeztem.
-Angela... Angela meghalt.. - könnyeztem.
-H.. Hogy mi? M.. Meghalt? - döbbent le. Leült az egyik székre - az nem lehet...
-De igen.. Valaki bemocskolta, és gyilkossággal vádolta.
-Ez.. Ez egyszerűen szörnyű. - motyogta a bajsza alatt.
-Az... - sóhajtottam. - Próbáltam menteni a menthetőt, de nem volt elég. Angelát lefejezték.
-Nem.. Nem lehet! - látszott rajta hogy kétségbeesett... De elég fura volt. Nem is tudom miért... Lehet csak azért mert elvesztettem a belé fektetett hitemet.
De akkor is érdekes volt a reakciója, főleg azok után amit tett. De lehet túlagyalom.. Sőt, szinte biztos hogy túlagyalom. Mindig ezt csinálom... Ez egy rossz tulajdonságom. A sok közül...
-De lehet... Sajnos igenis lehet. - sóhajtottam és inkább a szobám felé indultam. Nem akartam több időt szánni erre az emberre. De az a túlzott kétségbeesettség még mindig érdekes... Lassan felértem a szobámba.  Mercutio az ágyamon feküdt, és a plafont bámulta szótlanul. Látszott rajta hogy épp a gondolatainak a rabja. Ahogy az is, hogy még mindig meg van rám sértődve, igazából oktalanul. Észre se vette hogy bementem hozzá. Leültem az ajtó melletti kis székre, és őt néztem. Pár perc múlva felült és rám nézett. Sóhajtott egyet, és kikelt az ágyból.
-Bocsánat... nem akartam megzavarni az uraságot - keltem fel a székből. Épp indulni készültem, mikor egy szó nélkül elém lépett, és magához ölelt. Egy pár percig csak szorosan ölelt, majd megszólalt.
-Kérlek ne haragudj... - mondta halkan, majd szorosabban ölelt magához. Éreztem hogy nem vár választ, csak azt akarta hogy megbocsássak. Egy kicsit csak tűrtem az ölelést, majd melegség járta át a szívem, és egy pillanat alatt átkaroltam a hóna alatt. Nem akartam megbocsátani ilyen hamar... Tényleg nagyon megbántott a múltkor, de szeretem. Nem szabad haragtartónak lennem. Hibákat követünk el, és el is fogunk követni rengeteget. Nem az hiányzik, hogy pont egy ilyen "apróság" miatt veszítsem el. Lassan elengedett, és nyomott egy puszit a homlokomra.
-Hülye voltam.... Melletted kéne állnom, nem megszabni a gyászod idejét... - sóhajtott - Csak... - Itt látszott rajta hogy folytatná, de inkább elnémult. 
-Csak?... - kérdeztem rá a folytatásra kicsit félve. 
-Csak tudom hogy minél tovább gyászolsz, annál jobban fog kötődni az elvesztett személy a szívedhez, és annál nehezebb lesz elengedni. - lehajtotta a fejét.
-Honnan tudod?... - simogattam meg a felkarját biztatóan. Felnézett rám, és sóhajtott egy fájdalmasat. 
-Az... Mindegy... - erőltetett egy mosolyt az arcára és megsimogatta az arcom. Láttam rajta hogy nem szeretné felhánytorgatni a múltját. Legalábbis ezt az emléket biztos hogy nem. Én meg nem akarok a vakító lámpafénynél, kardot szegezve a torkához szegező faggató parancsnok lenni. Így hát inkább hagytam és megpusziltam az arcát. Egész nyugodt pillanat volt. Legalábbis az eddigi napokhoz képest. De ezt a pillanatot Júlia zavarta meg. Berontott a szobába, és egy kicsit könnyes szemekkel nézett rám. 
-T...Tia - nem érdekelte hogy Mercutio ott van, csak zokogni kezdett és a nyakamba borult. 
-Júlia... - lepődtem meg egy kicsit és megsimogattam a hátát óvatosan - Mi történt?
-R...Rómeó... Tybalt... vér.. üvöltés... - hadarta zokogva, teljesen kétségbeesve.
-Mély levegő.... - simogattam tovább, és hallgatott rám. Vett egy nagyon mély levegőt, és rám nézett.
-T..Tybalt ránk rontott... Elkapta Rómeót a nyakánál fogva... A falnak lökte.... Kiabálni kezdtek egymással... Tybalt pedig végigvágta Rómeó oldalát... - jobban zokogott. Mercutio azonnal átrohant a barátjához, én pedig leültem Júliával az ágyra. Próbáltam megnyugtatni, de ez nyilván nem könnyű dolog... De szerencsére sikerült... Nehezen, de abbahagyta a sírást. Mercutio egy fél órával később. barátját az oldalára nehezítve jött be a szobába. Az ágyra segítette, Júlia szemeibe pedig újra könnyek szöktek sebesült szerelmét látva. Megsimogattam a vállát, és bementem a fürdőbe. Egy vödörbe öntöttem vizet, és felvettem egy tiszta rongyot. Valószínűleg nem volt még használva. Visszamentem a szobába, és levettem Rómeó ingét. Júlia egész végig a szemkontaktust tartotta vele. Gondolom nem akarta hogy Rómeó lássa, milyen ronda sebe is van. Elkezdtem a vizes ronggyal óvatosan törölgetni, amire ő csak felszisszent egy aprót. Teljesen megtisztítottam a sebet, majd a szekrényemhez léptem. Keresgélni kezdtem. Megtaláltam az egyik leánykori szoknyám. Hála istennek hogy a Dada sose hajlandó kidobni ezeket, hiszen ezek számára "emlékek" azokból az időkből, mikor még babusgatásra volt szükségem. Mondjuk nem mintha ma nem igényelném, csak épp nem tőle. Az asztalomhoz mentem, felvettem egy ollót, Szétvágtam a szoknyát, és bekötöztem vele Rómeó sebét. 
-Kész... - sóhajtottam fel. Júlia hálálkodva nézett rám. 
-Hol tanultál meg így sebet kezelni? - kérdezte a barna hajú leány.
-Nem nagy dolog igazából - kuncogtam egy aprót. - Amúgy... Még Angela tanított meg rá 10 éves koromban. 
-Angela a nevelőd, ugye? - kérdezte érdeklődve. Egy kicsit elszomorodtam, és bólintottam egy aprót. Gondolom az arcomon látszódott az érzelem, hisz Júlia szóvá tette. 
-Minden oké?... - kereste a tekintete ma szemeivel.
Egy fájdalmasa sóhajtottam, és pár percig csak némán néztem magam elé. Felugrott néhány emlék Angelával... Mikor először ültetett le a kanapéra, és Daarioról mesélt. Hogy hosszú idő után találkozott vele a piacon, és hogy milyen jól elbeszélgettek. Majd a kétségbeesett arca, mikor ugyanaz az ember meglopta. Túl naiv asszony volt... Ellopta az értékes örökségét, az anyja aranyláncát, de ő mégis meg akart neki bocsátani. Sóhajtottam és Júliára néztem.
-Persze, minden oké.. - mondtam, de az arcmimikám nem ezt sugallta. 
-Tia... - sóhajtott - látom hogy van valami... Miért nem mondod el?... - nézett rám ártatlanul. Én csak lehajtottam a fejem és sóhajtottam. 
-A...Angelát lefejezték.. Egy olyan bűn miatt amit el se követett.. - sóhajtottam. A lány arca megkomolyodott. Lassan megsimogatta a vállam. 
-Szörnyen sajnálom... - szólalt meg pár perc néma csend után.
-Ugyan... Ez van... - sóhajtottam és felkeltem - Viszont... most beszélek Tybaltal erről az egészről... Mert most túlzásba esett - mosolyogtam egy aprót - maradjatok itt. - mentem ki a szobából. Igazából csak tudtam mi jött volna.. A kérdezősködés és a sajnálgatás. Ha nem jövök ki, tuti ez lett volna. De nekem semmi kedvem sincs ehhez. Elindultam hát Tybalt keresésére. 
Hamarosan meg is találtam. A szobájában ült és a kardját élezte egy kővel. Lassan bementem a szobába, és becsuktam az ajtót.
-A drága Rómeó miatt jöttél, ugye? - nem nézett fel csak élezte tovább a kardját. 
-Igen... - ültem le mellé - Tybalt... túlzásba estél. Azt hittem neked Júlia boldogsága fontosabb mint a viszály. Olyan kétségbeesetten rohant hozzám hogy segítsek. Ha máshol szúrod meg, gyilkos leszel. - próbáltam minél nagyobb nyugalommal beszélni, több-kevesebb sikerrel.
-Nem érdekel. - hagyta abba az élezést - Senki ne várja már el tőlem, hogy elfogadjam Rómeót. Hogy elfogadjam az ellenséget. - nézett rám egy kicsit gyilkosabb tekintettel.
-Pedig Mercutiot elfogadtad.... - motyogtam. 
-Az más. Neki a neve nem Montague. 
-Szóval Rómeót a neve miatt akartad kinyírni?
-Meg azért, mert teljesen unszimpatikus. - visszanézett rólam a kardjára, és tovább élezte.
-De Júlia őt választotta. Legalább próbáld meg elfogadni... vagy legalább eltűrni. Tudtommal Júlia a legfontosabb a számodra. Hát ez nem látszik.
Tybalt a földre dobta a kardot, és ökölbe szorította a kezét.
-Igaz. Valóban Júlia a legfontosabb a számomra. Épp ezért nem hagyom hogy az a Montague eb kihasználja, összetörje... Nem akarom hogy Júlia a nyomorult tulajdona legyen... - mondta kicsit idegesen.
-Nem fogja kihasználni. Nem fogja összetörni. Rómeó teljes szívéből szereti, és tiszteli Júliát. És ez fordítva is így van. Látom rajtuk
-És ezt hogy látod? Mi vagy te? Szerelem szakértő? Tudtommal te is egy nyomorultat szeretsz.
-Egyrészt, Mercutio nem nyomorult. Másrészt nem vagyok szakértő, azt a szeretetet amivel egymásra néznek, a vak is látja. Még egy 3 éves kisgyerek is észrevenné. Nem kell ehhez szakértőnek lenni. 
-Chh... Pedig én nem látom. Ők nem illenek össze. - morogta.
Felkeltem és sóhajtottam. Reménytelen ez az ember.
-Ahogy látom hajthatatlan vagy. De próbáld meg uralni az indulataid és érzelmeid. Legalábbis én ezt tanácsolom, ha nem akarod, hogy Júlia egy életre megutáljon. - megigazítottam a ruhám és elindultam ki. Becsuktam magam mögött az ajtót, és sóhajtottam. Én mindent megtettem... vagyis megpróbáltam mindent megtenni. Épp indultam volna vissza, mikor meghallottam a nevem a hátam mögül.
-Tia kisasszony! - loholt felém egy szolga. Megfordultam és megvártam. - Ezt magának hozták - nyomott a kezembe egy levelet, és ment is vissza a dolgára. 
Kérdőn néztem a levélre. Nem volt rajta a feladó neve. Visszamentem a szobába, Júliáék már nem voltak bent. Ahogy Mercutio se. Hova mehettek? Hisz Rómeónak pihenni kellene, legalább egy kicsit. Sóhajtottam és leültem az ágyra. A levelet méregettem. Nagyon erősen gondolkodtam azon, hogy kinyissam-e... Biztos tudni akarom hogy mi áll benne? Egy kicsit rossz előérzetem van. Egy pár percig agyaltam, majd az mellett döntöttem, hogy kinyitom. Elkezdtem feltépni, és kivettem egy papírt. Ez se írt nevet, hogy kitől kaphattam. Elkezdtem olvasni.

"Szia Tia.
Elég rég találkoztunk. Nem volt soha igazán jó a kapcsolatunk, de gondoltam azt legalább megérdemled, hogy tudd az igazságot.. részben. Nyilván nem mondok el mindent, mert a végén még az én torkom bánja meg. Azért teljesen hülye nem vagyok. Hiába vagy nő, azért nem esik nehezedre elmetszeni egy-két torkot, vagy levágni néhány fejet. Na de a lényegre térek. Régóta ismerlek, ezért gondoltam leírom, hogy igazat gondolsz. Angela valóban nem követett el semmit. Én sároztam be. De döntenem kellett. Vagy az én fejemet vágják le, vagy az övét. Hát döntöttem. Jó volt azért újra látni. Bár nem értem miért voltál olyan bunkó velem. Majd még találkozunk 

Üdv: Hülye lennék leírni."

Nagy szemekkel néztem a levelet.. Ki írhatta? És ezek szerint igazam volt. Angela a nagy semmiért halt meg. Egészen estig elemeztem a levelet. Próbáltam kitalálni a levél szerzőjét. Mercutio bejött a szobába. Felnéztem... Már este volt.
-Hol voltál? - kérdeztem kicsit fáradtan. 
-Segítettem Júliának hazavinni Rómeót. Itt egyeltalán nincs biztonságban Tybalt mellett. -sóhajtott egy nagyot - És te mit olvasol?
-Kaptam egy levelet, szerző nélkül... Próbálom kitalálni ki is írhatta. 
-Mit ír? - ült le mellém. A kezébe nyomtam a levelet hogy olvassa el. Elkezdte olvasni és egy kis meglepettség látszott rajta. 
-Igazad volt... - motyogta. 
-Igen.. - ekkor megvilágosodtam - V..várj... - kitéptem a kezéből a papírt és olvasni kezdtem.
Jó volt azért újra látni. Bár nem értem miért voltál olyan bunkó velem. Majd még találkozunk. Ezek a gondolatok érdekesek. Na meg ez a kézírás... Csak nem... Remegni kezdtem az idegtől... Az a nyomorult.. Mercutio megsimogatta a karom.
-Mi a baj? - kérdezte egy kicsit kérdő tekintettel. 
-M...Mercutio... Tudom ki írta a levelet...