Új nemzedék (La Push Vámpírja II.)

45.fejezet

(Bella szemszöge)

Azonnal a hang irányába vetettem magam, és néhány pillanat alatt ott is termettem, hogy kiderítsem, mi lehet a baj. Edward dühösen meredt Brianre, barátom mögött pedig néha kikukucskált a húga, Heather, akit még Alec is maga mögé utasított.
-         Hogy a fenébe merészelted bántani a feleségemet? Na és az még jobb kérdés, hogy hogyan voltál képes áthatolni a pajzsán? – kérdezte feldúltan.
-         Talán azért voltam képes áthatolni rajta, mert Bella átengedett. Méghozzá azért, mert nem akar emlékezni a félelmeire, és nem is muszáj neki – vágta rá Heather kilépve Brian mögül.
-         Ne akard nekem bemesélni, hogy megkérdezted Bellát, mielőtt még áthatoltál a pajzsán – vágta rá kedvesem.
-         Nem is kérdeztem meg, de hogyha akart volna ellenállni az erőmnek, akkor automatikusan megtette volna a képessége segítségével. Ő viszont inkább beengedett engem, hogy törölhessem a fájdalmát. Tehát, hogyha jól átgondolod, akkor gyakorlatilag teljes mértékben az engedélyével történt a dolog – mondta határozottan.
-         Ez egy nevetséges elmélet – vágta rá Edward.
-         Valóban? Veled még soha nem történt meg, hogy véletlenül elkaptad egy gondolatát, mert éppen nem koncentrált, hogy kizárjon. Vagy még jobb indok. Talán azért kaptad el a gondolatot, mert Bella is azt akarta, hogy elkapd – érvelt tovább Heather.
-         Na jó, nekem ebből elegem van – morgott rá Edward. Mire Alec is elé állt. – Azonnal add vissza az érzékeimet Alec, különben neked is nagyon komoly bajod fog esni – vágta rá szerelmem határozottan.
-         Álljatok le, most – kiabáltam rájuk. – Azonnal hagyjátok abba ezt az egészet – mondtam ellentmondást nem tűrve. – Tudtam, hogy Heather mit akar, amikor megláttam, hogy utánam jön, és én is akartam, hogy megbűvöljön. Talán annyira hihetetlen, hogy tényleg, őszintén felejteni akarok? – kérdeztem dühösen. – A tűzhely környékére sem mertem eddig odamenni, hiszen túlságosan is meleg, és nem rajongok az ilyesmiért, amióta megtörtént velem az, ami igazából nem is történt meg. Gyakorlatilag teljesen mindegy. A lényeg, hogy ne vádold Heathert és a többieket olyasmivel, amiről nem tehetnek. Én őszintén hiszem, hogy csak segíteni akart.
-         Bella, nem gondolod komolyan, hogy te…
-         De, nagyon is komolyan gondolom, úgyhogy hagyd békén a vendégeinket – mondtam határozottan. – Alec, neked pedig hálás lennék, hogyha visszaadnád a férjem látását – fordultam most felé.
-         Garantálod, hogy nem ugrik a szerelmem torkának, hogyha visszaadom az érzékelését – nézett rám kérdőn.
-         Garantálom – vágtam rá azonnal.
-         Rendben, hiszek neked – biccentett Alec. Edward pedig pislogott néhányat, majd csalódottan meredt rám, és kirontott az ajtón.
-         Huh, azt hiszem, hogy utána kéne mennem – sóhajtottam fel. Majd el is indultam szerelmem illata után. Aki néhány mérfölddel arrébb a tisztásunk közepén feküdt.
-         Kérlek, hagyd most a lelki beszédet, Bella – mondta komolyan, közben viszont felém se nézett.
-         Nem akartam lelki beszédet tartani – sétáltam mellé, majd én is lefeküdtem a fűbe.
-         Beszédet tartani nem akarsz, de azt sem akarod, hogy én segítsek neked túllépni a nehéz dolgokon, igaz? Miért nem hagytad, hogy szép lassan visszaszoktassalak a normális életedbe? Miért nem hagyod, hogy én legyek a támaszod? – kérdezte mérgesen. – Egyébként pedig, miért is emlékszel most mégis, hogyha Heather már egyszer elbűvölt?
-         Nem akarom, hogy bárki is gyengének, vagy elveszettnek lásson. Már nem az a Bella vagyok, akit régen ismertél. Nem vagyok az a lány, aki összetör, hogyha bármi is történik vele – válaszoltam ellentmondást nem tűrve. – Egyébként pedig a kis műsorod tett róla, hogy minden emlékem visszatérjen.
-         Valóban nem? Nem vagy már az a lány, akit megismertem? Nem én vártam több, mint ötven évig, hogy visszamenjek Charlie és a te régi házatokba – pattant fel ingerülten. Én pedig reflexből felpattantam utána, és lekevertem neki egy akkora pofont, amekkorát csak bírtam.
-         Lehet, de én nem hagytalak el téged mindenféle megbeszélés nélkül, mert azt hittem, hogy megcsaltál – vágtam a fejéhez.
Majd egy szempillantás alatt elindultam La Push felé. Lehetséges, hogy már ő is bejöhet, de hogyha szólok útközben a fiúknak, akkor bizony nem jut be a határainkon belülre. Most elvetette a sulykot, méghozzá nem is kicsit.
-         A francba, Bella várj – kiáltott utánam, de nekem eszem ágában sem volt megvárni őt. Már megint olyasvalamin kezdünk el veszekedni, amit ő nem érezhet át. – Kérlek, beszéljük meg, nem gondoltam komolyan, amit mondtam – kapcsolt még gyorsabb tempóra. Majd néhány pillanattal később rám vetette magát, amitől hanyatt estem. – Nem engedlek el, amíg nem beszéltük ezt meg.
-         Mit kéne megbeszélnünk? – kérdeztem mérgesen.
-         Ezt az egészet – vágta rá. – Azt, hogy milyen félelmeid vannak, miért nem hagyod, hogy segítsek neked? Csak mondd, hogy mit tehetnék, és én megteszem. Ne veszekedjünk. Mindkettőnket feldúlt ez az egész ügy, azt hiszem, de nem az a megoldás, hogyha egymás torkának esünk.
-         Én nem akartam senki torkának esni. Azért engedtem be Heathert, hogy felejtsek, és a családom ne figyeljen állandóan árgus szemekkel, hogy nehogy megijedjek egy gyufától. Lehet, hogy nem szándékosan engedtem be Heathert, de tény, hogy nem bánom a dolgot. Bár így, hogy megint emlékszem mindenre nem volt sok értelme ennek az egész drámázásnak – szusszantottam fel.
-         Ugyan már, kicsim. A drámázás az egész családunk lételeme, ha még nem jöttél volna rá – kacsintott rám pajkosan.
-         Ettől még haragszom rád –mondtam megjátszott morcossággal.
-         Nem is te lennél, hogyha már ennyivel el lenne intézve a dolog – kuncogott fel. – Nyugodtan szabhatsz rám ki büntetést is. Bármit megteszek.
-         Nem akarlak megbüntetni, mert azért volt, amiben igazad volt – mondtam komolyan. – Habár egyvalamit megtehetnél – néztem rá ártatlanul.
-         Na és mi lenne az? – kérdezett vissza azonnal.
-         Elnézést kérhetnél a barátainktól azért, hogy majdnem megtámadtad őket – haraptam az ajkamba.
-         Na ne, ezt nem gondolod komolyan – nyögött fel.
-         Dehogynem gondolom komolyan – vágtam rá határozottan. – Hogyha szeretsz, akkor most szépen visszajössz velem együtt, és bocsánatot kérsz tőlük. Tudom, hogy csak azért voltál rájuk dühös, mert azt hitted, hogy elcsenték a szabad akaratomat, de tulajdonképpen nem is tettek semmi ilyesmit. Tényleg csak azért tudott áthatolni a pajzsomon, mert azt hiszem, hogy én is akartam. Nem tudatosan nyitottam meg a pajzsomat előtte, de mégis megnyitottam. Tehát nem hibás. Nem volt erőszak.
-         Jó, talán igazad van, de akkor sem cselekedett helyesen – morgolódott tovább.
-         Tudom, kincsem, de ettől még nem fogok jó képet vágni a dologhoz – adta meg magát.
-         Nem is gondoltam, hogy jó képet fogsz vágni a dologhoz – nevettem fel. – Az nem az én Edwardom lenne.
-         Túl jól ismersz – szusszantott fel.
-         Nem véletlenül vagyok a feleséged – mondtam elégedetten. – Na gyere, menjünk vissza a többiekhez mielőtt még aggódni kezdenek.
-         Rendben, menjünk – fogott kézen.
Majd mindketten futni kezdtünk a Cullen villa felé. Furcsa volt ez az egész, de mintha mégis megváltozott volna valami bennem. Olyan, mintha már nem is félnék annyira a tűztől, és az életünktől. Valahogy más lett minden. Talán attól, hogy végre úgy érzem, hogy szembe merek nézni a világgal, és a félelmeimmel. Újra önmagam akarok lenni, és ezt most egészen biztos. Tudom, hogy Edwarddal együtt sikerülni fog.
-         Edward – álltam meg hirtelen.
-         Igen? – nézett rám mosolyogva.
-         Azt hiszem, hogy holnap elkezdhetnénk egy kicsit gyakorolni, hogy megint képes legyek tűz közelébe menni, tudom, hogy veled menni fog, csak kezdjük apránként – magyaráztam szemlesütve.
-         Ez már egy hatalmas lépés, édesem – szorított magához hirtelen.
-         Igyekszem mindent megtenni azért, hogy minél gyorsabban haladjunk – mondtam határozottan.
-         Ez már tulajdonképpen fél siker – nyomott csókot a számra. – Azt hiszem, hogy ezt figyelembe véve talán mégis bocsánatot kell kérnem a barátaidtól, mert ők jutattak el eddig a lépésig – mondta elgondolkodva.
-         Na látod, megint csak oda jutottunk, hogy nekem van igazam – húztam ki magam büszkén.
-         Ami azt illeti, ez valószínűleg tényleg így van. Viszont most már eleget dicsértük a sziporkázó, és mindig igazat mondó énedet – csapott játékosan a fenekemre.
-         Talán nem tudnál dicsérni egész nap, vagy egész évben? – kérdeztem vissza ártatlanul.
-         Dehogynem, de hogyha ezt állandóan az orrodra kötném, akkor folyamatosan nagy bajban lennék – vágta rá nevetve.
-         Az lehetséges, de ez így van jól. A feleséged vagyok, úgyhogy kötelező bosszantanom téged, olykor – kacsintottam rá. – Na gyere, itt az ideje, hogy visszamenjünk.
-         Na és mi lenne, hogyha tartanánk egy kis kitérőt? – kapott fel, majd a határ menti ház felé vette az irányt.
-         Hékás, te meg miben sántikálsz? – kérdeztem nevetve.
-         Arra gondoltam, hogy jó lenne egy kicsit kettesben lenni – simított végig a combomon.
-         Na jó, talán elcsábulok egy órácskára, de utána visszamegyünk a házba, megígéred? – néztem rá kérdőn.
-         Egy óra? – nyögött fel.
-         Talán lehet szó kettőről is – kuncogtam fel.
-         Ez a beszéd – lelkesedett fel szerelmem.
Majd tovább indult a ház felé velem a karjaiban. Amikor pedig megérkeztünk, azonnal felvitt engem a szobánkba, és az ágyra dobott.
-         Te kis heves – nevettem fel. Edwardból ritkán bújik elő a vadállat, de kifejezetten élvezem, amikor ezt csinálja.
-         Te hozod ki belőlem, úgyhogy csakis te vagy érte a felelős – mondta határozottan. Majd egy szempillantás alatt rám vetette magát.
-         Két óra, egy perccel sem több – ziháltam halkan.
-         Hát persze, ahogy ígértem – bólintott rá azonnal. Majd egy szempillantás alatt letépkedte rólam a ruhákat.
-         Helyes – mormoltam halkan. – Két órán át viszont nem hagyhatod abba, amit most elkezdtél – adtam ki az utasítást.
-         Kérésed számomra parancs – mondta, majd visszahajolt a nyakamhoz.
Elképesztően vad és szenvedélyes volt ez a két óra, amit együtt töltöttünk, de minden egyes pillanatát élveztem, mint mindig. Edward és én mindig is összeillettünk, minden lehetséges emberi és vámpíri értelemben. Ezt a tényt pedig soha nem cserélném el, semmiért sem. A félelmeim soha többé nem fognak legyőzni, mert tudom, hogy együtt erősebbek vagyunk mindennél, és csakis ez az egy számít. Semmi más nem fontos, csakis az együtt töltött idő. A hátralevő örökkévalóság, amit csakis boldogságban fogunk eltölteni egymás mellett…