Új nemzedék (La Push Vámpírja II.)

81.fejezet

(Bella szemszöge)

A meglepetés buli, amit Alice szervezett nekünk a többiekkel hajnalig tartott, és én nem győztem betelni a családom látványával. Mindenki megtartotta a kis élménybeszámolóját, hogy mi történt vele, amíg nem voltunk itthon, és azt kell, hogy mondjam, hogy itt aztán zajlik az élet, még mindig.
- Ez nagy meglepetés volt - mosolygott rám szerelmem, mikor mindketten eldőltünk az ágyunkon. Hogy hiányzott már a saját ágyam.
- Igen, Alice és többiek is nagyon kitettek magukért - bólintottam rá. - Jó volt újra látni végre mindenkit.
- Nekem mondod, nem voltam távol a családomtól, mióta véget ért a lázadó korszakom - vágta rá szerelmem.
- Nem hiányoztak, amíg nem voltak veled? - kérdeztem kíváncsian.
- Dehogynem, de akkor úgy éreztem, hogy térre van szükségem, így inkább elfojtottam magamban az érzést, és a saját utamat jártam.
- Elfojtottad magadban az érzést? - néztem fel rá kérdőn.
- Igen, úgy éreztem, hogy nekem most fontosabb a lázadás, a vámpírság megismerése, mint az, hogy azokkal legyek, akiket szeretek. Ez bonyolult dolog volt. Nem akartam vámpír lenni, és haragudtam egy kicsit Carlisle-ra, de közben meg is értettem őt, hogy miért tette, amit tett, hiszen nagyon magányos volt egyedül.
- Hát, ez nem sokat segít rajtam és a sokféle érzelmemen, ami keresztülhasít rajtam egyre sűrűbben - sóhajtottam fel.
- Félek, kicsim, hogy a döntés, amit meghoztál nem szolgálja kellőképpen a boldogságodat - mondta Edward bűntudatosan. - Tudom, hogy ez az én hibám, hiszen, ha kérdezek, mielőtt elmegyünk, ahelyett, hogy a saját fejem után megyek egy mástól hallott hír hallatán, akkor most semmi sem lenne kérdés. Akkor mindig együtt lettünk volna, és nem kellene gondolkodnod ilyeneken. Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak.
- Edward, ami elmúlt, az már elmúlt, és nem tudunk mit tenni ellene - válaszoltam halkan. - Igazából, annak is megvan a szépsége, hogy elhagytál. Bármilyen bután is hangzik. Tudod, soha nem lett volna három fiam, hogyha Jacob nem fogad be engem és a fiúnkat. Szép és boldog életet éltem, minden ellenére is. Bár tény, hogy veled lett volna teljes. Mindig úgy képzeltem el, hogy majd a te mérged változtat át engem vámpírrá.
- Hát erről attól félek, hogy lekéstem - morogta Edward.
- Hát erről már le, de mondjuk te sosem repestél az ötlettől, hogy te legyél az, aki megteszi.
- Bella, ez nem igaz, én csak nem akartam, hogy te átváltozz, mert féltettem a lelked, a személyiséged, de most már nagyon, de nagyon boldog vagyok, hogy vámpír vagy, és a feleségem vagy.
- Helyes válasz - kuncogtam fel. - Na és mennyi ideig maradhatunk még itt? Tudom, hogy már jó ideje visszaköltöztetek.
- Igen, de Carlisle, nem tudom, hogy miért, de fiatalabbnak adta ki magát két évvel, mint szokta, így még van legalább két évünk mielőtt elkezdenek sugdolózni - mondta szerelmem vidáman.
- Még két év? Az egészen hosszú idő - vidultam fel azonnal. - Na és Carlisle miért tett ilyet? Mármint, hogyhogy fiatalabbnak adta ki magát?
- Mindannyian szerettünk volna egy kis idővel többet itt tölteni, mert úgy éreztük, hogy nekünk ez az igazi otthonunk - magyarázta halkan. - Itt voltál velünk te is, és szerettünk volna emlékezni rád. Terveztem, hogy megkereslek, hogy milyen életed volt, mert attól függetlenül, hogy elhagytalak, minden gondolatom te voltál. Látni szerettelek volna idős néniként, ahogy az unokáidat nézed, míg ők kergetőznek a kertben. Már szinte előttem volna a kép is, amikor váratlanul kiderült, hogy mi történt a szüleiddel.
- Hm... furcsa - állapítottam meg.
- Mi a furcsa? - kérdezett vissza azonnal.
- Elhagytál, mert azt hitted, hogy megcsaltalak, és mégis arra vágytál, hogy láthass engem - magyaráztam. - Ez nem éppen normális viselkedés.
- Tudom, hogy ez kissé ellentmondásosan hangzik, de az igazat megvallva már akkor megbántam, hogy elhagytalak, amikor odaértünk Denaliba - mondta Edward komolyan. - Ötpercenként vissza akartam jönni hozzád, de mindig meggyőztem magam, hogy ne tegyem, mert nem akartam megzavarni az életedet. Azt hittem, hogy te és Jake majd összeházasodtok és boldogan éltek. Csak azért akartalak látni idős néniként, hogy meggyőződhessek róla, hogy boldog voltál. Na és szerettem volna látni a „kis Bellát". Mert meg voltam róla győződve, hogy lesz egy kislányod, aki pontosan ugyanolyan gyönyörű lesz, mint amilyen te vagy.
- Ezt sosem mondtad el - néztem rá elámulva.
- Nem tudtam, hogy fel kéne-e hoznom a témát - mondta halkan.
- Miért?
- Azért, mert volt elég bajunk, amikor újra találkoztunk - vágta rá komolyan. - Fontosabb volt az, hogy újra szóba állj velem, mint az, hogy elmondjam az én fájdalmaimat.
- Pedig azt hiszem, hogy sokkal jobb lett volna, hogyha te is kiadod magadból a fájdalmad, és nem csak én, akkor mindketten tisztában lettünk volna a másik érzéseivel - mondta elgondolkodva.
- Azt hiszem, hogy minden jó úgy, ahogy sikerült - mondta határozottan. - A sors akarta így, és talán így még erősebb lett a kapcsolatunk, mint valaha.
- Szerintem a kapcsolatunk mindig is nagyon erős volt, és erős is lesz - mosolyogtam rá, majd gyengéd csókot nyomtam a szájára.
- Elég erős, hogy boldoggá tegyelek, amikor nem lehetünk együtt a fiúkkal és Prue-val? - kérdezte kíváncsian.
- Igen, azt hiszem, hogy ehhez is elég erős - bólintottam rá.
- Mennyire vagy biztos benne egy tízes skálán? - nézett rám összehúzott szemöldökkel.
- Mondjuk, kilenc? - néztem rá kérdőn.
- Hm... ez jobb eredmény, mint amire számítottam - vigyorodott el.
- Nocsak, mi ez a pozitív hozzáállás? - kérdeztem hitetlenkedve.
- Tudod, bár nem veszed észre, de nagyon-nagyon jó hatással vagy az emberek önmagában kialakított képére - mondta szerelmem büszkén. - Nézd csak meg, hogy mennyi mindenkin segítettél a puszta létezéseddel.
- Ez talán túlzás - kuncogtam fel.
- Nem, a legkevésbé sem - vágta rá ellentmondást nem tűrve. - Majd egyszer tisztán fogod látni magad. Eljön még az ideje.
- Talán - motyogtam halkan. Nem igazán hittem benne, hogy ennyire különleges lennék, de ha jobban belegondolok, akármi is történt velünk eddig, tudom, hogy mindennek oka volt. Ahogy annak is oka van, hogy újra együtt vagyok Edwarddal, a másik felemmel, a szerelmemmel. Jacobnak igaza volt, amikor azt írta, hogy menjek el Edwarddal, amikor itt az idő. Mi összetartozunk, és ez mindig is így lesz. A fiaim már nagyok, boldogulnak nélkülem, és bármikor meglátogathatnak ott, ahová éppen költözünk. Boldogok leszünk, ahogy mindig is lennie kellett volna. - Megváltoztatom a döntésemet - fordultam felé mosolyogva. - Inkább azt mondom, hogy tízes egy tízes skálán.
- Tényleg? - vigyorodott el ő is. - Mennyire vagy biztos ebben?
- Száz százalékig biztos vagyok benne - vágtam rá ellentmondást nem tűrve.
- Ennél szebbet még soha életemben nem mondott nekem senki. Megígérem, hogy nem fogsz bennem csalódni, és mindig tízes leszek a skálán - mondta gyengéden, miközben az arcomat a kezei közé fogta.
- Ez a minimum, Mr. Cullen - vágtam rá mosolyogva.
- Tisztában vagyok vele, Mrs. Swan Black Cullen - bólintott rá azonnal. Majd szenvedélyesen csókolni kezdett...