Új nemzedék (La Push Vámpírja II.)

109.fejezet

(Edward szemszöge)

Egyszerűen nem tudtam betelni a családommal. Ha valaki tíz évvel ezelőtt azt mondta volna, hogy ne aggódjak, mert hamarosan visszakapom Bellát, és megtalálom vele együtt a boldogságomat is, akkor egyszerűen leüvöltöm a fejét, vagy a képébe röhögök, ez azt hiszem, hogy az aktuális idegi állapotomtól függött volna. Most viszont szinte hihetetlen látványt nyújt együtt az a hatalmas család, aminek a része lehetek. Alice kitalálta, hogy készítsünk egy családi fotót, amin mindenki rajta van, és azt kell, hogy mondjam, igencsak nagy kihívás volt beleférnünk a kamerába, hiszen annyira nagy lett a családunk. Az ötlete mondjuk ettől függetlenül osztatlan sikert aratott, hiszen így mindenkit láthatunk bármikor, és egyébként is, azt hiszem, hogy ilyen kaliberű családi fotót még nem nagyon készített senki sem a világon.
- Hahó, most éppen engem kéne szórakoztatnod, nagypapi - szakított ki egy apró hangocska a gondolataimból.
- Mit szeretnél, Eddy? - néztem azonnal az ágyon forgolódni próbáló unokámra.
- Nem tudom - vágta rá gondolatban. - Tudsz vicces arcokat vágni, mint Emmett?
- Nem mondhatnám, hogy a specialitásom - ráztam meg a fejem nevetve. - Az efféle szórakoztatást meghagyom inkább Emmettnek.
- Hm... Alice énekelni szokott - tette a következő javaslatát.
- Én inkább megkíméllek az éneklésemtől - vágtam rá azonnal. - Viszont, zongorázhatok neked, vagy olvashatok egy szép történetet.
- Szeretem, amikor zongorázol - jött a válasz azonnal az unokámtól. Annyira tökéletes, és gyönyörű gyermek volt. Mindegyik unokámat ugyanúgy imádom, ezt tökéletesen egyértelmű, de be kell vallanom, hogy Eddy nagyon különleges a számomra.
- Ez esetben nagyon szívesen megmutatnék neked valamit zongorán - mosolyogtam rá. Majd betettem őt a kis hordozójába, hogy kényelmesen feküdjön, és már suhantam is lefelé a földszintre a zongorámhoz. Letettem Edet magam mellé, majd belekezdtem a legújabb szerzeményembe, amit tulajdonképpen neki írtam. A dal olyan volt, mint maga Eddy. Egy kicsit bohókás, gyermeki, és nagyon vidám.
- Ez nagyon jó - kezdett el tapsikolni unokám a hordozójából. - Felveszed nekem cd-re?
- Hogyha szeretnéd, akkor mindenképpen - vágtam rá azonnal. Az unokáimnak bármit. Akármelyik unokámnak megtennék bármit a boldogsága érdekében.
- Hát ti meg mit csináltok itt? - kérdezte szerelmem hirtelen. - A kis Ednek már régen aludnia kellene - fűzte még hozzá egy kicsit szigorúan.
- Csak jól éreztük magunkat, ha már a szülők is elmentek egy kicsit szórakozni - rántottam meg a vállam. Miért ne rúghatnánk ki egy kicsit mi is a hámból? - Egyébként mit keresel itt, Bella?
- Talán baj, hogy jöttem? Bocsánat, ha zavarok, akkor már megyek is - állapította meg kissé csalódottan.
- Te sosem zavarsz, csak azt hittem, hogy mára egész napos programod van Jacobbal és Gabriellával.
- Igen, úgy is volt, de láttam rajtuk, hogy most jobban éreznék magukat kettesben, ha érted mire gondolok - kuncogott fel kedvesem. - Vagy mondhatjuk úgy is, hogy a fiam megkért, hogy hagyjam őket kettesben, mert úgy jobban fog menni a takarítás.
- Takarítás, na persze - nevettem fel.
- Na és ti mi jót csináltok? Jól elvoltatok, most hogy Anthony és Nathalie elment kirándulni egyet? - kérdezte szerelmem. Mire a kis Ed azonnal tapsolni és kacagni kezdett. - Ezt igennek veszem - vette ki a hordozóból Eddyt Bella.
- Éppen játszottam neki egy dalt, amit neki írtam, és minden jel szerint nagyon tetszik neki - mondtam mosolyogva.
- Akkor halljuk - tette le a hordozót a földre, majd helyet foglalt mellettem Ed társaságában.
- Akkor elkezdem elölről, hogy te is halld az egészet - ajánlottam a lehetőséget.
- Jó ötlet - bólintott rá azonnal. Én pedig játszani kezdtem. Ed megint úgy reagált, ahogy az előbb, ebből is arra következtettem, hogy nagyon tetszik neki, amit hall, míg Bella boldogan mosolygott a vidám kis dalon. - Ez fantasztikus lett - mondta szerelmem elismerően, miután az utolsó hangok is elhalkultak a zongorán. - Tényleg olyan, mint Eddy. Egy kicsit bohókás, és nagyon energikus.
- Ez volt a cél, hogy hasonlítson rá - vágtam rá azonnal. Bella mindig is tökéletesen átérezte a dolgokat, ahogy most is. Pontosan tudta a kezdetektől fogva mindig, hogy mire gondolok, csak azt nem vette észre soha, amikor füllentettem neki valamiért, mert túlságosan is megbízott bennem. Ezért is hoztam magunkat olyan buta helyzetbe több, mint ötven éve, amikor egyszerűen eltűntem. Mekkora idióta voltam akkor, most már tudom. Bárcsak akkor is tudtam volna.
- Esme szerint csak azóta komponálsz újra, amióta visszajöttetek - mondta szerelmem hirtelen.
- Igen, így van - válaszoltam őszintén.
- Miattam? - nézett mélyen a szemembe.
- Ezt így nem mondanám. Inkább a saját hülyeségem miatt. Bíznom kellett volna benned, feltétel nélkül. Az, hogy elhagytalak a legkevésbé sem a te hibád volt - mondtam határozottan.
- Talán csak annyiban, hogy elmondhattam volna azonnal - mondta Bella elgondolkodva.
- Ha elmondtad volna, akkor is lehet, hogy tragédiába torkollott volna a dolog - húzta el a száját Edward.
- Miért? - lepődött meg szerelmem.
- Magamat ismerve elvakított volna a féltékenység, és egyszerűen megvádoltalak volna, hogy a gyerek nem tőlem van, hiszen vámpíroknak nem lehet gyereke. Akkor te magad küldtél volna el melegebb éghajlatra, ráadásul jogosan - mondtam őszintén.
- Nem hiszem, hogy ne hittél volna nekem - vágta rá Bella. - Bár ha belegondolok, akkor végül is egy gondolatfoszlány elég volt, hogy elhagyj - húzta el a száját.
- Látod, jobban ismersz, mint bárki más - biccentettem.
- Hé, most velem kéne foglalkoznotok, vagy nem? - hallottam meg Eddy panaszos gondolatát.
- Bocsánat - néztem rá azonnal.
- Semmi baj - válaszolták Bellával egyszerre.
- Öhm... most Ed gondolatára válaszoltam - néztem szerelmemre mosolyogva.
- Oh, és mit mondott? - kérdezte kíváncsian.
- Azt hogy, most vele kéne foglalkoznunk - kuncogtam fel.
- Hát, tulajdonképpen igaza van - mondta Bella komolyan. - Na és mit kíván a kisunokánk?
- Enni - vágta rá Ed azonnal. - Palacsintát, és juharszirupot, lehetőség szerint kakaóval.
- Nos, a fiatalember vacsorát rendelt - néztem Bellára. Ha szerencsém van, akkor megcsinálja helyettem Eddy vacsoráját, mert én a legkevésbé sem vagyok tehetséges ebben a kérdésben. Régen próbáltam Bellának ételt készíteni, de sajnos nem mindig sikerült osztatlan sikert aratnom a lelkesedésemmel.
- Jól sejtem, hogy némi segítségre szorulnál a kérdésben? - nézett rám Bella kérdőn.
- Hát, ha meg akarom tartani az unokámmal a jó kapcsolatot, akkor szerencsésebb lesz, hogyha te készítesz neki vacsorát - válaszoltam megkönnyebbülten. A legkevésbé sem szerettem volna valami borzalmast adni az unokánknak.
- Na és mit rendelt? Várj, kitalálom, ma második nap van, úgyhogy palacsintát, juharszirupot, és kakaót - mondta Bella mosolyogva.
- Nocsak, mindig ezt szokta kérni?
- A kedvence - biccentett szerelmem.
- Hát, ez van, kiismerhető vagyok - állapította meg unokánk gondolatban.
- Megtanítod, hogy mik a mennyiségek? - néztem rá kérlelőn. - Akkor legközelebb már én is meg tudom csinálni - fűztem még hozzá.
- Hát persze, nagyon szívesen - válaszolta gyengéden. Majd mindhárman elindultunk a konyha felé, hogy elkészítsük a vacsorát Ed számára...