Új nemzedék (La Push Vámpírja II.)

106.fejezet

(Nathalie szemszöge)

Az ismerős fájdalom hirtelen kerített a hatalmába. Sejtettem, hogy már csak napok vannak hátra, amikor kegyetlenül kezdett el fájni a derekam, és egyre nyugtalanabbul aludtam, de azért reméltem, hogy bent marad addig ez a kis vasgyúró, amíg haza nem értünk.
- Ne aggódj - simított végig a karomon, Carlisle. - A család itt van kint, és senkit sem engednek be, csak Anthony-t.
- Na és persze én is itt vagyok - mondta Phoebe elszántan az ajtó elől.
- Nem lenne jobb, hogyha Phoebe inkább biztonságos helyen lenne? - kérdeztem aggódva.
- Én emiatt nem idegeskednék, hiszen már az anyaméhből kiütött engem is - kuncogott fel Carlisle.
- Azért már elnézést kértem - mondta Phoebe kissé sértetten.
- Nem is haragszom, kincsem, csak érzékeltetem Nathalie számára, hogy téged kell közölünk talán a legkevésbé félteni - állapította meg Carlisle.
- Hol van, Anthony? - nyögtem fel két fájás között.
- A lányaid már elmentek érte - válaszolta nyugtató hangon.
- Akkor jó - sóhajtottam fel.
- Te most csak arra koncentrálj, hogy nyomj, a baba már nagyon szeretné látni a kinti világot - mondta komolyan. - Tudod, hogy mi a dolgod, hiszen már kétszer is megtetted.
- Tulajdonképpen csak egyszer, csak rögtön rádupláztam a dologra - morogtam az orrom alatt.
- A morcosság jó, erőből nyomd, méghozzá most azonnal - adta ki az utasítást, én pedig nyomtam, ahogy mondta.
- Itt van, Anthony - ugrott félre az ajtóból, szerelmem pedig azonnal berontott az ajtón.
- Mi a helyzet? - kérdezte azonnal, ahogy mellém szaladt.
- Még nem sok minden történt - kaptam el a kezét, hogy legyen mit alaposan megszorongatnom a következő fájásnál.
- Figyelj, Nathalie, mindjárt jön a következő - pillantott Carlisle a monitorra.
- Nem jönnek túl gyorsan a fájások? Még csak most ment el a magzatvizem - néztem rá rémülten. A lányok egy kicsit lassabb tempót diktáltak. Vagyis sokkal lassabb tempót.
- Nos, hogy is mondjam, a vegyes házasságokból születendő gyermekek teljes biológiáját még nem sikerült megfejtenem, hiszen még csak nem régóta tanulmányozom a dolgot. Viszont én nem aggódom. A gyermeketek tökéletesen jól van, ezt Anthony többször is megerősítette. Nincs miért aggódni - mondta határozottan.
- Akkor jól van - nyugodtam meg. Semmiképpen sem szerettem volna, hogyha a legcsekélyebb esélye is fennállna annak, hogy a gyermekünknek baja esik.
- Helyes, most pedig teljes erőből nyomj, már látom a fejét - biztatott Carlisle. - Bronz haja van - fűzte hozzá mosolyogva.
- Au - szisszent fel Anthony.
- Ez megint a te hibád, úgyhogy viseld a következményeit - lihegtem dühösen.
- Öhm... kicsim, te is ott voltál, amikor történt - kuncogott fel. - Akkor úgy rémlik, hogy nem volt semmiféle ellenállás.
- Nem is, de ha ti férfiak egyszer kipróbálnátok élesben, hogy mit élünk át ilyenkor, akkor te is jogosnak tartanád az indulatot - szuszogtam ellentmondást nem tűrve.
- Ezt majd később megvitatjátok - kuncogott fel Carlisle halkan. Majd egy erős kis hang töltötte be a teret. A kisfiúnk határozott hangja, de mégis aranyos hangocskája. - Nos, nem fogtok meglepődni, azt hiszem, ha azt mondom, hogy kisfiatok született - mutatta felénk mosolyogva. - Gratulálok - bugyolálta be óvatosan egy takaróba a babát, majd gyengéden átnyújtotta a karomba.
- Egyszerűen tökéletes - mosolyodtam el boldogan. - Szia, kincsem - simítottam meg a hajacskáját, ami ugyan még nem volt tiszta, de fürdetés után gyönyörű bronzszínű lesz. - Kinek voltak smaragdzöld szemei? - kérdeztem kíváncsian. - Nálunk minden családtagnak barna szemei vannak.
- Edwardnak, neki pontosan ilyen árnyalatú volt az emberi szeme - válaszolta Carlisle mosolyogva. - A haja pedig még mindig ilyen színű, ezt ti is tudjátok. - Olyan, mint egy kicsi Edward.
- Akkor legyen is az - vágtam rá mosolyogva. - Legyen, Edward - néztem szerelmemre határozottan.
- Rendben, de ne szólítsuk Edwardnak, mert abból csak félreértések lesznek. Legyen beceneve - egyezett bele szerelmem is.
- Lehet Ed, vagy Eddy, nekem mindkettő tetszik - ajánlottam a lehetőségeket.
- Azt hiszem, hogy a nagypapa több szempontból is nagyon büszke lesz - állapította meg Carlisle meghatottan.
- Bejöhetek? - dugta be a fejét Gabriella. - Hallottam a baba sírását - fűzte még hozzá. - Ha gondolod, Esme megfürdeti a kis Edet, én pedig addig Bellával megmosdatlak téged - nézett rám kedvesen.
- Az nagyszerű lenne, köszönjük - bólintottam rá fáradtan.
- Nagyon ügyes voltál, kincsem - ölelte magához egy pillanatra Gaby Phoebe apró testét. - Te áthatolhatatlan kis pajzs.
- Nagyon igyekeztem - húzta ki magát büszkén az említett.
- Te is nagyon szépet alkottál, drágám - nyomott gyengéd csókot a számra Anthony.
- Nos, azt kell mondanom, hogy ketten csináltuk - válaszoltam mosolyogva. - Ahhoz pedig kétség sem fér, hogy ismét megérte.
- Hahó - kukucskált be Bella is. - Istenem, de gyönyörű - kerekedtek el a szemei, ahogy meglátta a kis Edet. - Egy igazi kicsi, Edward, mint Anthony volt, leszámítva a szemeit.
- Igen, nagyon hasonlít az apjára és a nagyapjára - bólogattam lelkesen. Valódi kis Masen, az már biztos, meg persze Cullen is, és Black is, és Uley is. Még jó, hogy ilyen nagy a család.
- Elvihetem az újabb dédunokámat? - lépett mellénk Esme boldogan.
- Igen, kérlek - nyújtottam át neki a csöppséget. Aki azonnal morcos képet vágott, de amikor Esme megsimogatta az arcocskáját rögtön ránevetett. Majd elkapta a mutatóujját, és a szájába tuszkolta.
- A dédire hiába harapsz rá, te rosszcsont, meg sem érzi jóformán - kuncogott fel Anthony.
- Hogyan? - néztünk rá meglepetten.
- Csak meg akarta tréfálni Esmét, de őt hiába próbálja megharapni, a fogai azért annyira nem erősek, hogy különösebben megérezze - magyarázta szerelmem.
- Ed, nem szabad megharapni senkit - mondtam komolyan. Mire elhúzta a kis száját, majd gonosz kis mosolyt villantott, és a kis takaróból kibújva összekente Esme felsőjét.
- Ed, rossz vagy - csóváltam meg a fejem rosszallóan. Esme azonban csak legyintett egyet.
- Ugyan már, hiszen most gyerek, mikor legyen csintalan, ha nem ilyenkor. Egyébként meg úgyis volt már rajtam ez a felső háromszor, úgyhogy Alice le fogja selejtezni - mondta Edet gyengéden ringatva. - Gyere, elmegyünk fürdeni, és lefröcskölhetsz mindenkit, aki a közelünkbe jön - kacsintott rá Esme cinkosan.
- Esme - szóltam rá mosolyogva. A fiam még alig született meg, de máris turpisságokon töri a kis fejét. - Ne bíztasd, úgy látom, hogy így is bőven lesz bajunk a fiatalemberrel.
- Ennyi azért kell - állt a védelmébe Phoebe. - Egyébként tényleg helyes kiskrapek - mondta nevetve. - Vicces arcokat vág nekem - integetett a babánknak lelkesen.
- Ha gondolod, akkor gyere velünk, édesem - ajánlotta Esme a lehetőséget.
- Nem, azt hiszem, hogy én inkább itt maradok, és még védem a szobát az idegenektől, most már családtagokat beengedek, de mást nem - mondta határozottan. - Még eléggé érezni a vért, fel kell takarítani, Nathalie-t megmosdatni, és majd utána megyek, és ismerkedek a kis uncsitesómmal.
- Na jól van, mindenki a dolgára, mert Nath-nak pihenésre van szüksége - mondta Bella határozottan. Én pedig nem tudtam vele vitatkozni. Minél előbb szerettem volna tiszta lenni, és aludni egy nagyot...