My everyting /SooKai/✔️

Chapter Four - 3

Soobin pov.

Nem tudtam különbséget tenni az álmaim és a valóság közt.

Azt mondták, tanuljam meg kezelni, de lehetetlennek éreztem. Az emberek álmodoznak és el akarják hinni, a valóság az, amit a legjobban akarnak.

Miért nem engedhettem meg magamnak csak egy kicsit azt, hogy boldog legyek?

Nem akartam erős lenni, ezért elfogadtam ami történik és belenyugodtam abba, az amit szeretnék már csak álomkép marad. Nem változtam hetekig, nem fejlődtem és nem beszéltem ezekről senkinek se. Akárhányszor is kérdezte meg a pszichológusom, mindig csak nevetséges, felszínes beszélgetéseink voltak, és négy hónap után is csak azt tudta rólam ami a kartonomon volt. Még is, minden alkalommal képes volt megsiratni, de már tudom, az volt a célja az egésszel hogy észhez térítsen.

Ezért elhatároztam, hogy aznap megnyílok.

Már nem értem be azzal, hogy arra gondoltam amit akarok. Ha csak abból indulok ki hogy minden célomat elértem az életben, akármennyi akadályt is tartogatott nekem, akkor az idegösszeomlás után is képes leszek mosolyogni.

Az teljesen más, hogy mikor bementem hozzá és helyet foglaltam előtte automatikusan úgy éreztem magam, mit akkor mikor egyedül voltam azokban a napokban. Üresnek. Fáradtnak.

Még csak meg se szólaltam, egyik könnycsepp követte a másikat az arcomon, de ő csak a szokásos, semleges arckifejezésével szemlélt. Már csak azért is meg kellett tennem, hogy minél hamarabb lehetőségem legyen kijutni innen, hiszen hónapok óta a Napot is csak az erkélyről láttam.

Nehezen nyitottam beszédre a szám, és többször is inkább sóhajba fojtottam a mondandóm újabb és újabb kezdést megfogalmazva, míg nem belenyugodtam abba, hogy ezt nem lehet jól elkezdeni. Ő pedig nem szólt érte, csak várta hogy válaszoljak a szokásos "hagy vagy" kérdésre.

-Mint mindig, mikor itt vagyok - mosolyt akartam erőltetni magamra első lépésként, de ajkaim automatikusan lefele görbültek. Szipogtam, majd letöröltem könnyeimet és felhúztam a térdeimet magam elé, hogy aztán átkarolva őket dönthessem rá a fejem.

-Nyomja valami a lelked? - kérdezett, látva hogy nem teljesen úgy alakulnak a dolgok ahogy az szokott, mikor megejtünk egy beszélgetést.

A nyomás a mellkasomban egyre csak tompult, habár a szívem ennek ellenére is hevesen vert. Igyekeztem pozitív irányban gondolkodni, de az agyam így is az ellenkezőjén gondolkodott, és a saját elmém minden mondatot úgy rakott össze, mintha a világ legnagyobb bűneiről akarnék beszélni.

-Lehet, hogy hosszú lesz - egymásnak préseltem az ajkaim és szemeimet rá vezetve vártam tőle valami reakciót.

Első sorban csak legyintett, majd azt mondta:

-Van időnk.

Hát rendben, Soobin. Most, vagy soha?

-Meséltem a bandánkról, ugye? - tettem fel úgy a kérdést, mintha lenne egy ember az országban, aki nem hallott volna rólunk. Minden esetre azt láttam rajta, figyelmesen hallgatja amit mondani szeretnék neki, és lassú bólogatását követve folytattam - Yeonjun, Kai, Taehyun és Beomgyu. Tényleg olyanok nekem mint a családom. Sőt, már néha rájuk tekintek az egyetlen családomként - nem voltam abban biztos hogy nem túlzok, habár tudtam, tőle semmi olyat nem fogok kapni ami ezt megcáfolná - még is őket hibáztattam először. Mármint, azt hittem, minden ami velem történik az az ő hibájuk, de ugyanannyira az enyém is. Én - megcsuklott a hangom, ennek következtében egy hatalmasat nyeltem, mielőtt ismét szabad utat engedtem volna a könnyeimnek.