My everyting /SooKai/✔️

Chapter Six - 1

Chapter: Run Away

Egész délután úgy éreztem mintha valaki fojtogatna és féltem attól, hogy visszatérnek a rosszulléteim. Nem aludtam jól a napokban, és még azt se mondhattam hogy forgolódtam egész éjszaka, mert inkább csendben bámultam  a felettem lévő ágy alját vagy magát a szobát, csak hogy ne keltsem fel Beomgyut, bár, mindenki annyira elfáradt a nap végére hogy ha ugrálok a fejükön se tudtam volna felkelteni őket. Annyira, hogy reggelenként direkt felkeltem akkor mikor ők és bekopogtam mindenkihez, megnézni hogy fent vannak-e, még ha ezzel az idegeikre is mentem, de ők örültek neki.

Nap közben aludtam el talán, néha fél-fél órára, mikor jobban elálmosodtam, de az alvás egy olyan dolog lett amit valahogy kizártam a napirendemből. Az első napokban még ráfogtam arra, hogy egész nap itthon vagyok és nem csinálok semmit, ezért elkezdtem edzeni. Reméltem, hogy legalább egy kicsit elfáradok és tudok valamennyit aludni éjszaka, de egy hét után kezdtem egyre nyugtalanabb lenni. A szervezetemnek se tetszett, mert azon a napon már teljesen nyomott voltam és tompán fájt a fejem egész nap. Talán akkor este aludtam pár órát, de kezdődött az egész előröl.

Az orvosoknak nem szóltam róla, a cégnek se jeleztem, mert már kialakultak olyan félelmeim, miszerint altatót sóznak rám, függő leszek és nem fogok nélküle tudni aludni, majd alkalmatlannak minősítenek bármilyen fizikai tevékenységre és ki kell lépnem a bandából.

Nem volt jó út. Tényleg rosszul voltam.

Nem éreztem magam egyedül, még is, állandóan azt éreztem, valami a mellkasomra telepedik és meg akar fojtani. Rendesen éreztem, ahogy kezek csúsznak a nyakam köré, és erősödő nyomással akarja nehezíteni a légzésem, miközben téglákat pakolt a tüdőmre, és csak az utolsó pillanatban tértem magamhoz, mielőtt kifogytam volna a levegőből.

Hogy mondják ezt? Mintha megfulladnék?

Nekik se mondtam semmit, bár, most is biztos voltam abban hogy látták rajtam. Elmúlt hogy központi téma vagyok, mindenki tette a saját dolgát és közben próbáltuk felrázni magunkat onnan ahová kerültünk, de tekintve, mindenki haragudott valamiért a másikra ez nehéz feladatnak bizonyult.

Yeonjunt és Beomgyut nem kell magyarázni, főleg hogy az utóbbinak sikerült realizálni hogy tényleg vége és Yeon annyi érdeklődést mutatot felé mint egy könyv felé, vagy bármi iránt ami nem hozza nagyobb lázba. Kai egyszer próbálta megvigasztalni és az is vitába torkollott, tőlük nem meglepő módon. Az ő változása kicsit viszont meglepett, mert nem tartotta vissza a megjegyzéseit, és mikor már olyat mondott amire Beom nem tudott visszaszólni, Taehyun állította le, aztán ők is elkezdtek veszekedni.

Az, hogy Beomgyu nagyszájú nem lep meg, de hogy Kai is az lett, az már igen. Nem azt mondom, hogy lesokkol vele, csak másabb mint a fél évvel ez előtti aranyos kis maknae, aki mindenkit ölelgetett és igyekezett felvidítani, néha pedig próbált odaszólni de kudarcba fulladt. Felnőtt, és ezt el is fogadom, de nem jó irányba változik. Mondjuk nem tudom, mit vártam az után, hogy velünk volt összezárva, hiszen nem igyekeztünk jó példát mutatni neki.

Az egyetlen dolog amit pozitívumnak könyveltem el, az az volt, hogy semlegesek lettek az érzéseim iránta. Nem azt mondom, hogy néha nem hiányzott a közelsége, vagy hogy egy picikét is megölelhessem, de elfogadtam, hogy ez már nem történhet meg. Ő is elég távolságtartó volt velem, amit gondolom a többiek ültettek a fejébe, de nem tettem ellene és nem erőltettem rá hogy változtassunk. Jó volt neki is, nekem is, lezártuk ezt a korszakot és elfelejthettük egymást örökre.

Megkockáztattam hogy úgy is a legjobb, ha ötünk közt nincs semmilyen szorosabb kapcsolat, csak baráti. Sajnáltam Yeonjunt és Beomgyut, de önző voltam és  azt gondoltam,  jobb lesz így mindenkinek.