My everyting /SooKai/✔️

Chapter One - 3

Tippem sem volt, mikor múlik már el végre minden szar amit éreztem. Képtelen lettem volna arra hogy szebb szavakkal fejezzem ki magam, mert minden lehetetlenül fájt és egyszerűen a rossznál is rosszabb volt.

Fájt minden szavuk. Egyszerűen az is, ha kedvesen hozzámszóltak. Azt éreztem, sikerült telejesen elhidegülnöm. Képtelen voltam már őszintén nevetni, és szinte rosszul voltam ha rájuk néztem. Talán pont ők voltak az ok, és ez egyre többször jutott az eszembe. Egyszer csak arra keltem, nem akarok velük lenni. Hirtelen volt talán, de a remény utolsó szikrája is kialudt abban a pillanatban. Azt hittem, el fog múlni. Valamiért reménykedtem, hogy talán csak átléptem egy pontot, és onnantól kezdve minden olyan lesz mint régen, de nem. Nem változott semmi.

Átléptük az októbert, bennem pedig azzal a nappal egyre több negatív érzés talált helyet. Egyre nehezebben lepleztem magam a színpadon, mert egyszerűen sokkolt a tömeg. Üvöltöttek, tomboltak, mikor véget ért egy-egy produkciónk, és ezek a hangok, amik eddig boldoggá tettek, hirtelen már nem jelentettek semmit. A munkám átfordult rutinba, nem éreztem azt a motivációt amit eddig.

Annyira üres lettem kívül, mint amennyire belül voltam.

Semminek sem találtam az értelmét és semmi se tett boldoggá. Nem fordulhattam senkihez, mert senki nem volt rám kíváncsi, akkor pedig már azt éreztem, én se voltam kíváncsi senkire. Egyre nagyobb lett az akaratom arra, hogy egyedül legyek, és azt éreztem, végleg meggyőztem magam arról hogy nincs senkire szükségem.

Nem tudom, miért, de a mai napig reménykedek. Örülök annak hogy ők boldogok, és remélem, ezt a boldogságot nem csak a kamera adja át nekik. Már nem vagyok ott velük, nem fogom a kezüket, és így jobb mindenkinek. Nem voltam jó vezető. Túl sokat ártottam nekik, csak azzal hogy léteztem. Azzal hogy segíteni akartam csak bántottam őket. Nem volt rám szükségük. Nem akartam őket is tönkretenni.

Miért csinálom ezt?

Úgy érzem, a legkisebb gondolkodásba is belefájdul a fejem. Félek a saját gondolataimtól, a hangoktól a fejemben, amik egyre erősödnek, az emlékeimtől amik kísértenek.

Megbolondultam?

Normális, hogy emlékeznem kell ahhoz hogy visszatérjek a valóságba? Normális, hogy bármelyik pillanatban képes vagyok felidegesíteni magam, és aztán órákig képes vagyok sírni? Nem, szerintem nem normális... Vagy igen? Nem tudom. Borzasztóan érzem magam.

Egy zongora van a szobában. Nekem. Azért, hogy tudjam gyakorolni amit elkezdtem, de ahogy rárakom az ujjaim a billentyűkre megtorpanok. Leütöm az egyiket és elkezdek zokogni. Nem akarok játszani, nem akarok énekelni, semmit sem akarok csinálni ami zenével kapcsatos, mert nem akarok emlékezni. Egy dologra vagyok hajlandó: a bandám fellépéseit nézni és a promóciókat végigkövetni, hogy távolról támogatást nyújtsak, ha már ott nem lehetek velük.

Kicsesztem velük... Baromira kicsesztem. Ott kéne állnom velük és eltűrni minden érzésem.

Igazából arról sincs fogalmam, ő aggódnak-e értem.

De arról se, hogy valaha látom-e még őket a képernyőn kívül.

És amióta itt vagyok, az első célom elhitetni magammal hogy mindenkinek így a legjobb.

Bár, fogalmam sem volt, ki pakolta össze a cuccom de feltételezem ők voltak, mivel találtam benne egy táblás csokit. Kétlem, hogy a menedzser lett volna ennyire rendes. Szerintem ő is örül, hogy megszabadulhatott tőlem.

Mindenkinek így a legjobb...

Néha bejön valaki, és arról dumál, mit kéne csinálnom. Beszélgetni akar, de nem nyitom ki a számat. Az óta az este óta egy szót se szólok senkihez. Nem eszek, nem iszok, de legszívesebben a levegővételre is nemet mondanék. Olyan, mintha a tüdőm köveket mozgatna.