My everyting /SooKai/✔️

Chapter Five - 1

Chapter: Magic

~~~

Yeonjun pov.

Tényleg nem tudom, hogy magyaráznám ki magam abból amibe belekeveredtem.

Konkrétan egy hajszál választ el attól hogy kirúgjanak, és minden rajta múlik, mert neki minden joga megvan ahhoz hogy a rendőrséghez forduljon, hyung meg nem tesz ellene semmit.

Sőt, még azt is a pofámba vágta, hogy nemhogy leadernek, de még embernek se felelek meg azzal a modorommal amit az utóbbi időben felvettem, és ez elgondolkoztatott azon, mit is csinálhatok rosszul.

Kezdem a legelején.

Nem nyugodtam bele a telefonos esetbe, és minden további lehetőséget számba vettem azért hogy kiderítsem, ki adhatta oda Soobinnak. Kezdve onnan, hogy megpróbáltam beszélni azokkal a hamis profilokkal akik a beszélgetésbe voltak, de nem hogy nem válaszoltak, meg se nézték.

Csekkolható volt az emailjük, de mindegyik random spamszövegből és számokból állt. Ennek ellenére én is csináltam egy hasonlót, és megpróbáltam írni nekik, de se kép, se hang, konkrétam leszartak.

Visszanéztem a beszélgetéseink. Semmi rosszat nem tettek vele, igazából bátorító dolgokat írtak neki, és azon a ponton gondolkodtam el azon, megkéne-e nekik köszönnöm vagy szét kéne kapnom az illetőt ha meglátom, mert tény, ha ez, de jobbá tette Soobint.

Nagyon sokat beszélgettem vele, esténként még fel is hívtuk, és tényleg sikerült visszakapnunk a régi leaderünket. Felszabadultabb volt és viccelődött, semmilyen beszólást nem vett magára, ami megnyugvás volt számomra és a többieknek is. Egyedül akkor lett rosszabb kedve, mikor a bandáról volt szó, és bevallotta, hogy ő még nem áll készen arra hogy visszatérjen.

Örültem, mert mint ember és legjobb barát itt lesz nekem, de kiesett egy munkatársunk amit nem hogy sajnáltam, de fájt a szívemnek. Részben mert tudtam, Soobin mennyire szeretett zenélni és szeretett velünk együtt dolgozni, de ha azt mondta, még pihenni szeretne, mi teljes mértékben megértettük.

Nem bíztam a véletlenre és megpróbáltam beszélni velük, ami akkora kudarcba torkollott hogy sírtam volna a szégyentől. Egyre jobban megerősödött bennem az, hogy szükségem van Soobinra, mert tényleg nem vagyok arra alkalmas hogy egyben tartsak egy bandát. Legalább is, valamit nagyon rosszul csináltam.

Az egyetlen dolog amiért átkoztam az az volt, hogy megengedte Beomgyunak hogy beköltözzön hozzá ameddig nincs ott. Nem kérdeztem meg egyiküktől sem, miért, Beommal valami eleve nem stimmelt már egy ideje, és hiába akartam volna belőle kiszedni, egyszerűen nem tudtam. Azt gondoltam, ha ez kell neki ahhoz hogy megnyugodjon menjen, és hirtelen felindulásból még azt is hozzávágtam hogy amúgy is untam már a random műsorait.

Igen, ezért nem vagyok jó vezető. Erre mondják ezt, hogy nem lehetek mindenben jó, nem?

Taehyun és Kai kicsit kedvesebben állt hozzám, de még mindig a múltkori kirohanásomtól tartottak, és ez akkor bizonyosodott meg mikor rájöttem hogy bezárják az ajtót ha bent vannak.

Rosszul esett, de nem tudtam mit reagálni rá. Ezeket leszámítva mindenki jól volt, és kezdem úgy lenni vele, ha problémájuk lesz úgyis megtalálnak. Nem azt mondom hogy nem beszéltünk, csak lényegesen széthullot az összetartó csapat ami Soobin távozása után lettünk, és ez nem tetszett. Nem fájt, csak tudtam hogy nem lesz jó hatással ránk.

PD úgy konferált be minket a táncterembe egyik nap mintha megtisztelve kéne éreznünk magunkat azért, hogy megismerhetjük a huszonnégy ilandert. Az első számú szabály az volt hogy mosolyogj és ne mondj semmit, mert ezzel elárulsz mindent anélkül hogy mondanál bármit. A franc se akart odamenni hallgatni ahogy istenítenek két tucat gyereket a nulla elért dolgukért az életben, de a pénz az pénz, és ezt meg kellett tanulnunk.