My everyting /SooKai/✔️

Chapter Three - 3

Baromi fáradt vagyok annak ellenére, hogy egész nap eszek meg alszok, és elnézve magam tagadni se tudnám. Belenézek a tükörbe, a szemeim alól pedig minden nap a sötét karikák köszönnek vissza úgy, mintha az természetes lenne. A napokban már a kinézetemtől is undorodok.

Gyűlölöm ezt a helyet.

Azokban a napokban mikor képtelen voltam elfoglalni magam egyedül valamiért sokkal jobban éltem, mint itt. Jönnek, bevágnak pár kottát hogy játszak, hetente új könyveket raknak az asztalra, sőt, délután még arra is kényszeríteni akarnak hogy a többiekkel társasozzak, de na. Nem akarok.

Talán erre lenne jó az a semmitérő, de mégse mond nekem semmi hasznosat, csak annyit amennyit ő akar kiszedni belőlem. Persze ahhoz jó érzéke van hogy kierőltesse, mire gondolok aznap ami bánthat, de semmi több.

A falak igaz, hagytak gondolkodni, viszont egy idő után ezt is bántam. Ha egyszer valami szépre gondoltam, mindig a legrosszabb gondolatomnál kötöttem ki. Első nap még értetlen fejjel néztem a matricákat és a motiváló idézeteket, de már annyiszor sikerült elolvasnom hogy fejből tudom az összeset. Még ha csak itt lenne, de az egész hely ezzel van tele, és ha valaki leírná a folyosó egy szegletét, akkor is képes lennék megmondani, mi van ott.

Szóval ez lenne az újragondolt pszichológia? Nem hatásos, inkább baromi lehangoló, mert marhára azt érezteti, te vagy a világ legpozitívabb helyén a legerősebb negatív porszem.

Mit várok egy olyan helytől ahol be van rácsozva az erkély?

Nem mintha nem tudtam volna megoldani, ha akartam volna rég kinyírtam volna magam. Az az igazság hogy idővel, de hozzászoktam a helyhez.

Akkor még egyszerűbb volt, mikor nem vették el a telefonom. Észre se vettem magamon, hogy minél többet bámultam azt a szart annál jobban bőgtem, aztán egyszer úgy gondolták, nincs rá szükségem. Azt gondolták, megfosztottak a fájó emlékeimtől, de ezek a dolgok akkor is fájnak a mai napig ha csak rájuk gondolok.

Rohadjatok meg mindannyian a szar módszereitekkel. Hetek óta itt vagyok, de csak annyit értetek el hogy idegbeteg vagyok a semmittevéstől.

Ha azt mondják, fel kell öltözzek, nincs más választásom. Nem én osztom be az időmet, köteleznek arra hogy együtt működjek, mert ha nem, megint szednem kell a gyógyszereket, oda pedig nem akarok visszaesni. Elég volt az a pár nap, amivel sikerült meggyőznöm őket hogy semmi szükség rá. Ha már hülyének vagyok beállítva, nagyobbat nem akarok csinálni magamból.

Csak unom. A helyet, a napi programot, nincs bennük semmi érdekes. Felkelek, és minden nap ugyanazt az egyszerű fehér pólót és nadrágot kell felvennem. A falak hiába színesek és hiába akarják elhitetni velem hogy minden rendben és rendben lehet, minden azt adta vissza hogy reménytelen vagyok. Én pedig nem igyekeztem, mert hozzá szoktam.

Megint ugyanaz a nő jön értem, aki számomra ismerős helyen kísért le. Irigyelték azokat, akik ilyen sokszor járják be az utat mint én. Vannak itt olyanok is, akik hosszabb időre kerülnek be, és nem látogatja őket senki. Ők kezdenek el barátkozni, és ők azok, akik minden újat meglátogatnak és kedvesen próbálnak kapcsolatba lépni vele. Én meg az vagyok, aki ha nem tudja megértetni velük hogy nem kíváncsi rájuk csak szimplán rájuk bassza az ajtót, hagyva, hogy elkönyveljenek egy nagyképű hírességnek. Őszintén fogalmam sincs, mennyire állnak messze a valóságtól, de mikor ide kerültem azzal fogadtak hogy tegyek olyan dolgokat amiktől jobban leszek. Ha én ettől leszek jobban, akkor nem fog izgatni, mit gondolnak, vagy hogy mennyire bántom meg őket. Mást sem kérek tőlük, csak azt, hogy hagyjanak békén.

A terem teljesen üres. Nem kivételes alkalom, itt általában nincs senki mikor lejövök, talán párszor, ha előfordult már, de nem sokszor. Valaki mindig jön és hoz valamit. Legtöbbször valamelyikük a bandából, a testvérem a munka miatt ritkábban, de ő is meglátogat pár naponta. Átoknak élem meg, hogy csak egy emberrel beszélhetek egyszerre, és hogy előre nem mondják meg, melyik barátom van ott.