My everyting /SooKai/✔️

Chapter Six - 2

Nem volt hideg? Elkiabáltam.

Arcon csaptak a mínuszok, mikor kiléptem az utcára és azt hittem, mire eljutok a cégig lefagynak a lábaim. Ha nem lett volna kötelező maszkot húznom akkor is felvettem volna, mert az ha egy picit is, de melegítette az arcom.

Nem volt tilos bemennem a céghez és nem akartam feleslegesen ugráltatni a menedzserem a hirtelen ötlettel. Amúgy sem haltam meg ha metróznom kellett, akkor is megcsináltam mikor még nem voltam híres. Csak, valahogy éjszaka közepén a városban járkálni a barátaimmal máshogy ütött, mint most.

Bár azt mondják, ha ki vagyok merülve belül, az kihat kívülre is.

Nem mondanám, hogy annyira rosszul lettem volna. Tényleg, mintha csak átestem volna a ló túloldalára, és egyre inkább kezdtem hasonlítani ahhoz az énhez aki régen voltam. Sokkal több kedvem volt mindenhez, mint az előtt. Még ha nem is tudtam, mi váltotta ezt ki, de örültem neki.

A srácoknak egész napos menetrendjük volt a comeback miatt, én pedig annyit tehettem max hogy néztem őket az ajtóból, amit viszont egy idő után meguntam, még ha csúnya is volt, hogy ezt tettem. A próbák számomra se voltak egy idő után izgalmasak, sőt, néha jobban untam a saját számainkat mint az, aki rekordod állított fel spotifyon a hallgatásukkal.

Igazából nem is miattuk mentem be, de jobb, ha ezt ők nem tudják.

Rájöttem arra, hogy még akkor is hatalom van a kezemben ha pillanatnyilag kilógok a sorból, kezdve ott, hogy bármilyen kis indokkal bemehettem az igazgatóhoz és megkérhettem arra, hogy nézzen meg nekem valamit. Még akkor is, ha az egy szobával mellettünk volt, ő pedig simán ott mert hagyni egyedül, ameddig gyorsan átfutottam a papírjait, anélkül, hogy ez kiderült volna.

Azt se mondtam hogy a legtisztességesebb módszerrel szerzem a hatalmat...

De amúgy azzal mentem be, hogy a szünetem alatt is szeretnék valamennyit gyakorolni, aztán megláttam előtte az ilanderek menetrendjét. Felemeltem a fejem, megkérdeztem tőle, hogy hallja-e a hangokat, és mondtam, hogy olyan mintha valakik verekednének.

Persze ezen a folyosón nincs senkinek se keresnivalója, de kellett egy alibi, amivel meg tudtam találni Jungwont.

Nem akartam annyira a téma megszállottja lenni mint Yeonjun, de elgondolkoztattak a feltételezései és több eredményét láttam annak, ha tőle kérdezem meg ezeket. Plusz megtudhatom, milyen ember is valójában, hogy vélekedik rólunk, mert tény, gyakornoki időszakunkban tényleg nem jöttünk ki túl jól.

De mondjuk ezzel akkor senki sem foglalkozott, csak Yeonjunnak kellett feleslegesen generálnia a feszültséget.

Ismertem a földszintet, és egyben szerettem és utáltam is. Arra emlékeztetett, mikor mi is ezeknek a termeknek a padlóját koptattuk, amihez sok jó és rossz emlék fűzött. Nem mondom, hogy semleges érzelmekkel gondoltam vissza ezekre az évekre. Attól függ, hogy kérdezték még. Nagyon sok jó dolog történt, de a lapnak van egy másik oldala is. Jó volt küzdeni, a miértjéért kevésbé.

Végtére is, megdolgoztunk a céljainkért, úgy, ahogy más is megdolgozott az övéiért, csak nem értek el egy bizonyos szintet. Nap mint nap a határainkat feszegettük, majd a hónap végén kiderült, ki lépte meg azokat. Semmihez sem hasonlítható az érzés, mikor egy vagy a kevésből, akinek ez sikerül. Ahogy az se, mikor látod a sok összetört, veled egykorú társaid. Ahogy látod, hogy küzdenek, és sok idő elteltével se lettek elég jók. Aztán feladják.

Az i-land is egy lehetőség. Félig fix, ha mondhatom így. Aztán beküldenek arra a helyre, ahol úgy fogják érezni, kicsúszik a talaj a lábuk alól. Közkincsé teszik ahogy nap mint nap küzdenek, az emberek pedig szinte zabálni fogják a műsört. Csak azt nem tudják, hogy a sírásuk, a megtört tekintetük, minden fáradalmuk nem csak a műsor része, hanem azok az elfojtott érzéseik, amit nem tudnak már magukban tartani. És ők nem mondhatják azt sem, hogy inkább feladnák, mert nem tudják, mi lenne azzal a felvétellel amin ezt teszik. Egész nap folyamán meg kell válogatniuk, mit tesznek meg és mit nem, ahogy nekünk, idoloknak is, de rajtunk abban az időszakban nem volt akkora nyomás.