My everyting /SooKai/✔️

Chapter Four - 2

Yeonjun pov.

Azt hiszem, rossz emberektől kértem segítséget.

Bár Yeosang eleve jött nekem eggyel még egy régebbi eset miatt, és szavamat adtam rá hogy nem beszélek róla, ezért rögtön ugrott mikor megkérdeztem, segítene-e nekem. A napokban nem volt sok dolgom, igazából bármikor le tudtam lépni, míg ők a comeback után ezt nehezebben oldották meg, még is sikerült elintézniük hogy még aznap eljöjjenek velem.

Szóval Yeosanggal és Wooyounggal sétáltam a pszichiátria felé. Ők nem érezték a súlyát, főleg azért is mert elhülyéskedték az egész utat, de nem hibáztattam őket érte. Soobin a barátjuk volt, de nem nekik kellett túllépni az egészen, ők teljesen más körökben mozogtak már, másrészt pedig ők nem látták ahogy Soobin teljesen leépült, nekik nem kellett feldolgozni hogy részben minden az ő hibájuk. Ők is meglátogatták már, és mondták hogy megrázó volt, de nem esett annyira nehezükre túllépni rajta mint nekünk.

A hátuk mögött baktattam, hallgatva ahogy nevetgélnek, és ez akaratlanul is rossz érzéssel töltött el. Persze én is vidám lennék ha elszakadhatnék a menettervemtől, de az állandó nyomottság amit akkor éreztem mikor meglátogattam Soobint egyszerűen nem hagyott nyugodni, még most sem, pedig most nem én mentem be hozzá.

-Tuti hogy nem lesz belőle bajotok? - húztam fel rájuk a szemöldököm, akik hitelen megtoppanva várták meg hogy melléjük érjek.

Mikor változott meg minden ennyire? Értem, ők más bandában debütáltak de nem akartam ennyire elcseszni a barátságunkat. Szinte már csak akkor kerestük a másikat ha akartunk valamit.

Persze ebben a debüt is közrejátszott. Nem voltunk gyakornokok, nem engedhettük meg a város legeldugottabb szórakozóhelyein se a találkozókat vagy az ivást, főleg a debüt utáni pár évben. Nem volt lehetőségünk arra, hogy annyit találkozzunk, beszélgetni se volt időnk, szóval lényegében totál elfelejtettük a másikat. De az, hogy Yeo segít az ellenkezőjét bizonyítja, nem?

-Wooyoungra bíztam - kicsit se bíztatóan sandított a lila hajú fiúra. Úgy ismerte mint a tenyerét, és feltételezem akkor jutott eszébe hogy lehet nem rá kellett volna hagyni, de ő csak magabiztosan kihúzta magát.

-Nyugi, megkértem Hongot hogy beszéljen a menedzserrel.

Yeosang fájdalmasan nagyot ütött a homlokára, majd nagy levegőt vett és lassan fújta ki azt, közben tekintetét a járdára vezette.

-És mit mondtál neki? - suttogta ingerülten. Talán a kérdést költőinek is szánta, mert ismét kinyitotta volna a száját akkor, mikor Wooyoung beszélni kezdett.

-Hogy fontos dolgom van veled és el kell mennünk, aztán mondtam neki hogy nem csinálunk hülyeséget - tette hozzá az utolsót.

Yeosang hirtelen megállt, és arcára erőltetett vigyorral nézett a szemeibe.

-Ugye tudod, hogy ha azt mondod Hongnak hogy nem csinálsz hülyeséget, akkor ő már tudja, hogy azt fogsz csinálni?

Kicsit bűntudatom lett. Nem gondoltam arra hogy ezzel nekik problémát okozok, mert tény, ha nem működik a tervem akkor nagy bajba sodrom őket, és itt azt se mondhattam, hogy ők vállalták be. A kockázatért tényleg én voltam a felelős, és ha baj lesz belőle nekem kell tartanom a hátam, még ha az nem is segít rajtuk vagy ha akkor már a saját munkámmal is játszok. Egyikükön se láttam hogy ideges lenne emiatt, Yeosang most még is mérges volt rá, amiért nem megfelelő embertől kért segítséget.

-De, de ismered Hongjoongot. Elintézi, aztán eléd áll a százhetven centijével és leüvölti a fejed, azt meg nem most bírom ki először - felhúzta a vállát és elindult az épület felé, amit a másik először csodálkozva nézett, majd ugyanúgy vállat rántott és hagyva hogy előre menjen sétált tovább mellettem.