My everyting /SooKai/✔️

Chapter One - 1

Chapter: Can't You See Me?

~~~

Csillagok. Ezernyi millió, világitó pont, melyek együtt úsznak az éjszakában, átírják a reggelt, az estét, megjelenésükkel jelzik az időt. Nem az órára gondolok, hanem egészen másra. Emlékeztetnek minket arra, az idő mennyire telik. Ha látod az első csillagot az égen, tudod hogy ismét eltelt egy nap. Egy nap elég ahhoz, hogy millió dolgot átélj és átgondolj, és mire eltűnnek és megjelennek az apró fénygömbök, te teljesítettél valamit az életben. Talán ők jelzik, hogy van miért élnünk. Gyakrabban kéne felnézni az égre, és látni, mennyire szépek. Segítenek elgondolkodni, megértetni dolgokat, miközben kábítanak és szinte kérik, hogy merülj beléjük.

Hirtelen esett ki a fülhallgató a fülemből, ami halkat csattant ahogy találkozott a betonnal. A homlokomhoz kaptam a kezem, és realizáltam, hogy megint sikerült beleesnem ugyanabba a hibába, amit párnaponta elkövetek. Persze, ez a fa mindig is itt volt... Ez van, ha magas vagy. Fejbe csap egy faág.

-Hé! - kiabált valaki mögülem, mire fél mozdulatot téve a testemmel és a fejemmel fordultam meg irányába. A hang ismerős volt, hirtelen mégse tudtam emberhez kötni, de ahogy megláttam az ikonikus kék pulóvert - ami nem mellesleg Yeonjun egy régi darabja - egyből tudtam, ki sétál mögöttem pár méterre.

Mellém ért, fejét megemelve nézett fel, miközben szájmaszkját egy kicsit lejjebb csúsztatta. Kezében valami Starbucksos ital volt, és némán reménykedtem hogy ne megint kávé legyen. Aggódtam érte, amiért ennyi koffeint ivott, és sejtettem, ennek előbb-utóbb nem lesz jó vége, még is tudtam, neki most a bandánk után a tanulás a legfontosabb, ezért sose szóltam neki. Hagytam, hogy csinálja amit szeretne, és úgy gondoltam, ha túlzásba viszi, megkérem Yeonjunt hogy beszéljen vele. Rá úgyis jobban hallgat mint rám.

-Fél perce üvöltözök, de te úgy bámulod az eget, majd' kitöröd a nyakad - jegyezte meg mosolyogva - most végeztél?

Hazudnom kellett volna?

Délután véget ért a menetrendem, de nem voltam képes a dormban maradni. Nem akartam, mert bárhová néztem, minden az üvöltötte rám hogy egyedül vagyok, és ez ellen semmit sem tudok tenni. Amióta elköltöztem és betöltöttem a tizennyolcat, azóta a bátyámmal nem nagyon beszélek. Kezdetben néha felhívott, de a sűrű beosztás és a debüt miatt sose ért el. Akkor még sokat voltam a srácokkal, hiszen mindent együtt csináltunk: próbáltunk, gyakoroltunk, színpadi próbák, ének és angolórák... De most, egyszerűen semmi. Yeonjun sokat van a stúdióban, azt csinálta amit eddig. Táncolt, akkor is, mikor ráment minden szabadideje, szinte alig tartott szünetet, én meg nem élveztem azt a tempót amiben szerette fejleszteni magát. Már ha van hová fejlődnie... Tökéletes volt, mint mindig.

Mikor ritkán együtt vagyunk, ők akkor se velem vannak. Olyan lettem nekik mint egy apa, aki elől állandóan menekülnek mert minden lépésükbe beleköt. Sose voltam ilyen, ők ragasztották rám ezt a tulajdonságot, amit valószínűleg nem is vettek komolyan, de valahogy már úgy érzem, emiatt is az én hibám. Beomgyu átcuccolt Yeonjunhoz, így Taehyunnál maradt egy üres ágy, amit Kai előszeretettel befoglal. Ha az a kérdés, miért nem cserélek a két szerencsétlennel szóbát, a válasz egyszerű: nem alszanak külön. Beomgyu sokszor későn ér haza, akkor is többségében tanul és alszik, reggel elmegy suliba és utána úgy tolja le a menetrendet... Igazából minden tiszteletem az övé, amiért képes megtenni. Igaz, nem ő az egyetlen.

Taehyun is sokat tanult és dolgozott, de sose vette olyan komolyan mint Beomgyu. Igaz, betartotta az ígéretét, és tényleg kondibérletre cserélte a konzolt, sőt, még ott is képes volt társat találni, Kai személyében.