My everyting /SooKai/✔️

Chapter Five - 2

Soobin pov.

-Mit csinálsz, Beomgyu? - vetődött mellé az asztalnál Taehyun, és a papírok fölé könyökölt, amikre Beom írt valamit.

-Dalt próbálok írni - felelte egész nyugodtan és visszameredt a lapokra.

Taehyun kíváncsian emelkedett felé, majd ahogy Beomgyu közelebb engedte leült a székre, és olvasgatni kezdett.

-Szerette a szemeimet, ezért kiszúrtam mindkettőt -

-Köcsög! - csattant fel Beomgyu és hirtelen mozdulattal Tae combjára csapott - egyáltalán nem ez van odaírva!

-Nem - felgögött és a combját kezdte el simogatni - de az alapján amit odaírtál ezt is leírhattad volna.

-Akkor nem lenne értelme - mérgesen megrázta a fejét - ha egy dalnak értelme van, azt is sorokban írjuk le!

-Ha ezt folytatod, akkor sem fog semmit mondani - kivette a kezéből a tollat - jobb lenne ha nem ebben vezetnéd le a szerelmi bánatod.

-Vágd a pofámba, hogy ebből is szar vagyok, kérlek! - nagyra nyitott szemekkel húzódott közelebb az arcához, mire Taehyun hátrébb csúszott a székkel.

Nyilván minden ember változik, de nem gondoltam, hogy ők is ennyire megfognak.

Beomgyu és Yeonjun tényleg az a tipikus, igazi szerelmes pár voltak akik nem csak a szex miatt voltak együtt, hanem tényleg mindent elmondtak a másiknak és segítettek egymásnak ha úgy volt. Habár nekem Beomgyu elmondta, mi történt köztük, én mindkettőjüket meg tudtam érteni, de biztos voltam abban hogy ez csak egy ilyen időszak.

Miattam kaptak szabadnapot, én pedig a reggelemet azzal kezdtem hogy kimentem Yeonjunhoz, és megkérdeztem, mi volt az a vita a délután. Elmesélte, én pedig jó barát módjára próbáltam megérteni, még ha nem is tudtam, mi ütött belé.

Néha én is tudtam volna így elintézni dolgokat. Túl könnyű lett volna így bármit megoldani, és ezt neki is elmondtam. Azt mondta, elege volt és kikerüli Jungwont, ami nála egyenlő volt annyival hogy addig nem nyugszik ameddig el nem zavarja két országgal messzebb.

Kicsit meghatott, hiszen miattam csinálta, amit ő mondott. Ez bizony csak a magyarázata volt saját magának, mert abban biztos voltam hogy a hónapok alatt semmilyen kapcsolatba nem kerültem Jungwonnal. Elmondtam neki, ő pedig elmesélte, mit mondott anno, mikor leálltak veszekedni.

Hiszen egy gyerek, aki harcol az álmaiért, legalább is, én így láttam. Egy gyerek, aki felhúzta Yeonjunt, és igaz, nem értettem egyet azzal ahogy kifejezte magát, de meg tudtam érteni a felindulását.

Igazából mindenkit próbáltam megérteni és igyekeztem a szemszögükből látni a dolgokat. Azt éreztem, így tudok a legjobban azonosulni és együttérezni velük, hogy így lesz nekem egyre könnyebb a kommunikáció, ami a mai nap folyamán be is vált, nem egyszer. Még sem éreztem azt, hogy teljesen önmagam lennék.

Viccelődtek velem és elmosolyogtam rajta, de magamtól nem ment, már nagyon hosszú ideje. Nem vágtam vissza, de nem is vettem sértésnek, inkább csak elengedtem a fülem mellett és úgy tettem mintha vicces lett volna. Nem esett rosszul meg semmi, csak szimplán nehezemre esett mosolyogni, így ha a helyzet úgy adta, felfelé görbítettem az ajkaim.

Persze nem tudtam tökéletesen megjátszani magam, de nem kérdezett rá egyikük se, hogy tényleg minden rendben van-e. Tudtam hogy látszik rajtam hogy nem, és a viselkedésemen is észrevehető volt, de igyekeztem mindent megtenni azért hogy ez ne legyen a terhükre.

Tényleg szívesen voltam velük és beszélgettem, de egyszerűen annyira nyugodt voltam hogy az engem is zavart. Nem arról volt szó hogy nem akartam nevetni, csak valahogy nem ment. Nem tudtam.