My everyting /SooKai/✔️

Chapter One - 2

Onnan tudtam, hogy olyan mélypontra jutottam aminél nincs lejjebb, hogy már a legnagyobb biztonságot számomra az adta ha csendben kisírhattam magam.

A legnagyobb bajom az volt vele, hogy nem változtatott meg semmit és nem segített felejteni. Ha felkeltem, ugyanúgy szembe kellett néznem az aznappal, ugyanabban a helyzetben kellett helytállnom úgy, hogy közben nem engedhettem meg magamnak olyan luxust mint a sírás. Végig kellett csinálnom ugyanazt a napot, viszont emellett ott volt a másik menekülőutam, a munka. Segített, hogy minden ellenére olyan dolgot csináltam amit szeretek és képes vagyok elmerülni benne, így a stressz nagy része elszállt, csak mikor vége volt, szembesülnöm kellett azzal hogy nem változott semmi.

Rászoktam arra, hogy jobb napjaimon a stúdióban aludtam. Sokszor volt hogy bezártam az ajtót, majd helyet foglaltam a tükör előtt, és semmit sem tettem nagyon hosszú ideig csak bámultam magam, miközben belső csatákat vívtam. Mintha a rossz és a jó játszott volna bennem, érveltek egymás ellen, felhozva olyanokat amik egyszer padlóra küldtek majd felhoztak onnan, de nem emeltek égig a boldogságtól. Sokszor kaptam magam azon, hogy könnyek folytak végig az arcomon, vagy indokolatlanul nevettem, és ilyenkor voltam csak halkan hálás azért, mert az igazgató nem ragaszkodott ahhoz hogy bekamerázza a helyet. Tényleg nem akartam, hogy lássa bárki az önsajnáltatásom.

Haza is mehettem volna, többségében meg is tettem mert tudtam, a szobám üres. Volt, hogy hatalmas vigyorral az arcomon sétáltam be, mikor már az ajtóbol hallottam valamelyikük szájából a szitokszókat, amiket sokáig nem engedhettek ki. Bár nem volt szép dolog és nem is kellett volna engednem neki, de mindig megmosolyogtatott. A másik kitérőm volt látni nap mint nap, hogy ez a négy bolond boldog.

Egyre gyakrabban gondoltam olyan dolgokra, amikre nem lett volna szabad. Azt vettem észre, egyre többször rágódok a múlton és veszem elő a "mi lett volna, ha" felvetéseket, amik szintén semmit sem változtattak meg. Csak jó volt egy ideig azon gondolkodni, milyen egy olyan élet ami normális, és ezzel az egyetlen baj az volt hogy majdnem elhittem. Még mindig sikerült az előtt felkeltenem magam a reménytelen álmodozásból hogy belemerültem a részletekbe. Támogatást kerestem, és nem tudtam, hol keressem. A legalapvetőbb pontokból indultam ki, mint a család, barátok, szerelem...

Kétlem, hogy nekem bármi is maradt volna.

Ezek közben szembesültem azzal is, hogy az utat amit bejártam teljesen egyedül tettem meg. Egész életemben én löktem el magamtól mindenkit, és biztos voltam benne hogy ez régre nyúlt vissza. Valamit elrontottam a múltamban, valamit, ami miatt oda jutottam ahol vagyok. Senki sem utál meg valakit akit szeretett, a szó bármelyik értelmezésében is, ha nincs rá nyomós oka. Én kellettem hogy legyek az ok, hiszen nem egyszer történt meg és nem egy emberrel.

De mindig oda jutottam, hogy nekem egy valaki kell, és az a valaki sose fogja megérteni, mit érzek.

Igazából senki nem volt ott, mikor éjszaka a párnák közé temetve a fejemet sírtam. Senki. Tudtam, hogy nem érdekeltem senkit. Elhitettem mindenkivel hogy egyedüllétre vágyom, és ebben az egyedüllétben próbáltam kitalálni, mit és miért teszek. A saját gondolatmenetembe képes voltam belekeveredni, és azon a ponton azt éreztem, egy ép mondatot se vagyok képes összerakni. Nem volt rosszabb annál az állandó nyomásnál amit a mellkasomon éreztem, és ez állandóan a torkomig nyúlott, ránehezedett a nyelőcsövemre, elnehezítve a légzésem. Volt, hogy percek kellettek, míg teljesen sikerült rendeznem magam, de volt hogy annak a tudata  hogy ez nem normális rázott fel az órákig tartó bőgésből. Igazából nehezen is aludtam el ilyenkor, mert bármennyire merültem ki testileg, az agyam annyira kattogott hogy nem tudtam nyugodni.

Miután sokadazor is végiglovagoltam a magánéletem minden részletét, kezdtem megunni magam. Volt, hogy hajszál választott el attól hogy átköszönjek a többiekhez, de az ágyam és a szoba sötétsége, melyben bármikor elbújhattam és nyugodhattam akkora biztonságérzetet adott hogy képtelen lettem volna akár egy fél mozdulatot is megtenni afelé hogy jobban legyek. Mindig arra jutottam hogy hiányzik az elmúlt idő és szükségem lenne társaságra, de ebben a helyzetben a könnyebb utat választottam, mert abban sem voltam biztos hogy egy rosszul kifejtett megjegyzés miatt nem kezdek el bőgni, és akkor magyarázkodnom kellett volna amit egyáltalán nem akartam.