A kávéház 2 (Befejezett)

🍵Huszonharmadik🍵

Wei Wuxian pov.
Ismerős érzés, ahogy a szemhélyam ólomként nehezedik a szememre, majd nagy nehezen sikerül megemelnem és végre látom a világot magam körül. Mellettem pedig ott ül az én magas, fekete hajú, aranyszemű szerelmem.
– Wangji... – suttogtam erőtlenül, mire megragadta a kezemet és egy csókot nyomott a számra.
– Wuxian, hála istennek, hogy jól vagy. – mosolyog rám. Ekkor jut eszembe az elmúlt idők történése. Riadtan a hasamat kezdtem tapogatni, mire Wangji újra megfogta a kezemet.
– Semmi baj, mind a ketten jól vagytok. – mosolygott rám és szorosan magához vont.
– Wangji...olyan szörnyű volt... – szipogtam. Hirtelen egy meleg cseppet éreztem meg az arcomon és amikor felnéztem láthattam, hogy Wangji sír.
— Azt hittem elveszítelek, téged és a kicsit is. Szerencsére most már vége. – sóhajtott megkönnyebbülten.
– Vége? Hogyhogy? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
– Wen Rouhan halott, senki sem felelős érte saját magán kívül, vége van, mindennek vége. – mosolyodott el. A testemet végre átjárhatta egy megkönnyebbülés áramlat és fel lélegezhettem, többé nincs mitől félnem.

"4 hónappal később"

A park mindig csodás, ha őszbe borul. Olyan, mint egy sárga és piros tenger tele emberekkel. Én a padon ültem a nagy hasammal, amiben a születendő kisfiam mocorog. Mengxian és Wangji egy nagy kupacot építettek levelekből és mikor kész lett, a fiam a csúszdára mászott és onnan beleugrott.
– Bomba! – kiáltotta boldogan.
– Sziasztok! – hallatszott távolabbról.
– Jingyi! Bácsikáim! – rohant hozzájuk Mengxian. Jiang Cheng hátán egy babahordozóban már volt egy negyedik utas is. A nemrég született lányuk, Meili.
– Bocs, hogy késtünk, de nagy most a forgalom, nem találtam parkolóhelyet. – mondta Xichen. A fiúk már a hintában hintáztak, míg Jiang Cheng leült mellém.
– Szóval, te, hogy vagy? – kérdezte kíváncsian.
– Én jól, nemrég kaptam egy új képet Wen Ningtől és Huaisangtól, amikor jobban lett elutaztak Mongóliába. – meséltem mosolyogva.
– Jó nekik, én már 16 órája nem aludtam, hulla vagyok. – dőlt hátra. Kuncogtam egyet, majd ismét végignéztem az egész családomon. Boldogok vagyunk és végre nem fenyeget veszély minket. Azt hiszem nem kell várnom a halált, hogy eljussak a paradicsomba.

Vége.