A kávéház 2 (Befejezett)

🍵Tizedik🍵

Wei Wuxian pov.
Wangji valamit intézett telefonon ezért én, Wen Ning és Mengxian lementünk a közeli városba, hogy vásároljunk. Egész kicsi város volt, de legalább jól felszerelt volt a boltjuk. Vettünk tésztát és sok apróságot, nehezen, de Mengxian kikönyörgött magának egy csokit.
– Mami! Apu miért nem jött? Mami! — rángatta a ruhámat Mengxian, de  nagyon figyeltem mindenkit. Talán kezdek paranoiás lenni, de az az érzésem mintha mindenhol Wen Rouhan–t láttam volna.
— Mami! – kiáltotta Mengxian mire megugrottam, de magamhoz tértem szerencsére.
— Tessék, kicsim? — kérdeztem kíváncsian.
– Nem figyelsz, Mami! – motyogta panaszosan.
– Wei úrfi! Minden rendben? – kérdezte Wen Ning mire kicsit elfordultunk.
— Tudom, hogy mi történt. Nem lesz baj, nem akarom, hogy Mengxian megtudja, oké? — kérdeztem, mire bólintott.
Kimentünk a boltból és betettünk mindent a kocsiba. Visszamentünk a házhoz és ott neki láttunk főzni. Wen Ning közben elkezdett megteríteni és segített leszűrni a tésztát. Ekkor hirtelen valaki kopogott az ajtón.
– Átveszed?
– Aha! – mondta Wen Ning és átvette a húst. Kimentem az ajtóhoz és kinyitottam. Azt hittem hátást dobok, amikor megláttam, hogy ki az.
– Nie Huaisang?! – kérdeztem a kelleténél kicsit hangosabban. Azonnal három alak jelent meg mögöttem. Hátra néztem és szegény Wen Ning azonnal lefagyott.
– Sziasztok... – integetett Huaisang félve.
– Mit keresel itt? Honnan tudtad, hogy itt vagyunk? – kérdeztem kíváncsian.
– Ööö... Lan Xichen mondta el. A bolt óta követlek titeket. — motyogta zavartan. Wen Ning zihálva vette a levegőt és hátrált egy lépést.
– Wen Ning! — léptem gyorsan mellé.
— Én... Sajnálom, hogy csak így berontottam, de... Wen Ning beszélnem kell veled.
— Nem! Két évig! Két nyomorult évig azt se tudtam hová lettél és képzeld, így voltam boldog! Egy árva szót se akarok hallani tőled Nie Huaisnag! — kiáltotta Wen Ning és beszaladt a házba. Próbált volna utána menni, de megállítottam és becsuktam magunk mögött az ajtót.
– Huaisang, mit gondoltál? Hogy a nyakadba fog ugrani, azok után, amit tettél? — kérdeztem felvont szemöldökkel.
– Tudom, hogy elszúrtam, de... Couch! Én... Couch... Couch! — megállás nélkül köhögni kezdett és a mellkasára szorította a kezét. Elkaptam mielőtt a földre esett volna, de a köhögése nem csillapodott. Valami nagyon nem stimmelt vele!