A kávéház 2 (Befejezett)

🍵Tizenötödik🍵

Wei Wuxian pov.
Dühösen rohantam Wen Ning szobájába, aki még aludt.
– Wen Ning!! – rontottam be hozzá, mire úgy felriadt, hogy leborult az ágyból.
– Wuxian! Mi...– morogta miközben fejét fogta.
– Hogy voltál képes ilyesmire? — mutattam a telefonomon a képet, amit Nie Mingjue küldött át.
– Megérdemelte! Azt akartam, hogy szálljon le rólam! – kelt fel a földről.
– Van fogalmad arról, hogy ezzel talán egy életre megbélyegezted őt? – kérdeztem csalódottan.
– Nem érdekel! – morogta. A fenébe már a Wenek makacsságaval! Én ezt nem bírom tovább.
— Wen Ning! Huaisang haldoklik! – keltem ki magamból. Először megdermedt, aztán a kezei, amiket eddig keresztbe maga előtt tartott, teste mellé hullottak, és rémülten nézett rám.
– Mi... Micsoda? – dadogta.
– Daganat van a tüdejében! Az orvos szerint van esély, hogy túléli, de semmit sem bízott a véletlenre. Ezért akart veled kibékülni és bevallani az érzéseit! Szeret téged, Wen Ning! – magyaráztam sóhajtva. A lábai remegni kezdtek és lerogyott a földre.
– Úristen... Én...nem...miért nem mondta el? – kérdezte könnyes szemmel.
– Nem akarta, hogy azért jöjjön minden rendbe mert beteg. Azt akarta, hogy őszintén megbocsáss neki, de... – letöröltem a kibuggyanó könnyeimet, mire, riadtan elém ugrott.
– De mi? Mi történt? – kérdezte zaklatottan.
– Tegnap éjfél körül ért haza. Reggel a bátyja nem tudta felébreszteni, valószínűleg éjjel rohamot kapott. A kórházban vannak, Huaisang–nak műtétre van szüksége, de nem akarja megcsinálni. Feladta. – mondtam szomorúan, mire előkapta a bőröndjét és elkezdte beledobálni a ruháit.
–  Mit művelsz? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
– Haza utazok! Beszélnem kell vele! Bocsánatot kell kérnem tőle! – mondta szipogva, mire leintettem őt, hogy maradjon.
– Wen Ning! Nem ugorhatsz csak úgy fejestül ebbe! –néztem rá.
– Nem hagyhatom, hogy miattam feladja! Én...nem hagyhatom, hogy....hogy meghaljon! – szipogta és már folytak a könnyei.
– Visszaviszünk. – mondtam miközben a vállára tettem a kezemet.
– Szó sem lehet róla! – hallatszott az ajtóból. Wangji volt az.
— Miert? Huaisang bajban van! – néztem rá értetlenül.
– Te akkor sem mehetsz vissza a városba! Az a rohadék még kint van! Nem viszlek téged vissza a városba mert akkor élő céltábla leszel! – mondta komolyan.
– Én pedig nem hagyom cserben a barátomat, aki haldoklik! – mondtam ellentmondást nem tűrően.
– Hah! Jól van, de csak őt visszük vissza! – morogta, mire nyomtam egy puszit az arcára és segítettem csomagolni.