A kávéház 2 (Befejezett)

🍵Kilencedik🍵

Wei Wuxian pov.
Nagyon nem tudtam elaludni, ezért kimentem a teraszra.
– Szia, Wuxian! — ült le mellém Wangji. Átölelt hátulról és szorosan az erős mellkasához vont.
– Wangji, Mondd meg... – motyogtam, mire kérdően nézett rám.
– Wuxian, miről beszélsz? – kérdezte kíváncsian, mire bármennyire is fájt kibújtam a karjából.
– Folyton telefonálsz, ha a közeledbe megyek olyan feszült vagy, hogy kaparni lehetne rólad! Mi folyik itt?! – már nagyon ideges voltam.
– Mi? Wuxian ez nem az amire gondolsz! – nézett rám.
– Akkor mi folyik itt? Ha nem mondod meg most azonnal akkor én... Elhagylak! – jelentettem ki, mire dermedten figyelt engem. A szívem a torkomban dobogott. Remegve felállt és megfogta a karomat.
– Ne tedd, kérlek! – mondta könyörögve.
– Akkor mondd meg az igazat, most! – szögeztem le, mire lehajtotta a fejét és a kezébe temette az arcát.
– Megszökött. – mormogta.
— Ki? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
– Wen Rouhan, tegnapelőtt megszökött a börtönből. – bökte ki, mire én az ájulás szélére estem és lerogytam a földre. Jól emlékszem a volt főnökömre, a mindennapos molesztálásra és a napra, amikor megzsarolt, hogy a magáévá tehessen. Ha nincs Wangji már rég megöltem volna magamat. Most is az ölelő karjai mentettek meg attól, hogy pánikrohamot kapjak.
– Én csak szerettelek volna megóvni, attól, hogy félj.
– Wangji! Az az ember engem molesztált! Engem erőszakolt meg! Nem gondolod, hogy jogom lett volna tudni erről?! – most mérges voltam, de túlságosan féltem, hogy haragudjak rá.
– Sajnálom, édesem. – nyomott puszit a homlokomra.
– Szerinted tudja, hogy itt vagyunk? – kérdeztem remegő hangon.
– Nem hiszem. Gyorsak voltunk, de azért legyünk óvatosak. Tartom a kapcsolatot a rendőrséggel. Figyelnek mindenkit akivel kapcsolatba léphet. – mondta miközben simogatta a hátamat.
– A fiai még börtönben vannak. Nem hiszem, hogy velük kapcsolatba léphet. Vigyázok rátok. – mondta komolyan.
– Ölelj meg! Kérlek! – már folytak a könnyeim. Nagyon féltem. Mi van ha most is itt van és figyel? Wangji szorosan magához ölelt, majd bekísért a házba és pizsamába bújva az ágyban beszelgettünk tovább.
– Miért nem mondtad el? – kérdeztem miközben mellkasára hajtottam a fejemet.
– Nem akartam, hogy félj. Xichen nem akarta, hogy Jiang Cheng megtudja. – sóhajtott fel.
– Az ő állapotában még érthető is, de te miért csináltad? – kérdeztem felpillantva az arcára.
– Féltelek téged. Te és Mengxian vagytok a mindenem és nem hagyhatom, hogy az a szemét bántson benneteket! –mondta mérgesen. Újra hozzá bújtam és igyekeztem helyrehozni a légzésemet, mert még mindig zaklatott voltam a hírtől.