Egy régi barát - vámpírnaplók fanfiction

Part 15

Stefannal eggyütt töltöttük az éjszakát aztán mégegyet és mégegyet. Ez így ment három hónapon keresztül. Aztán egy szép hajnali órában valaki csengetett. Stefan nem kelt fel rá, de én igen.
- Ki az ilyen korán?
Mikor kinyitottam az ajtót Victoria állt velem szemben. Teljesen elfelejtettem, hogy miben állapodtunk meg. Felrohantam,de nem Stefanhoz mentem először hanem Damonhöz.
- Damon kelj már fel. - szóltam neki erélyesen, de swmmi ezért lelöktem az ágyról. Amire felkelt.
- Mi van?
- Menj Elenához amilyen gyorsan csak tudsz.
- Jó.
Ezután Stefanhoz mentem. De ő már fent volt. Valószínű hallotta kik vannak itt.
- Most mit fogunk csinálni? - kérdezte tőlem.
- Várunk, ahogy hallottam Victoria lelépett és Elena is biztonságban van.
- Hát jó addig is élvezzük ezt a csodás napot.
És ezzel magára húzott. És csókolgatott. Egy újabb csengő zavart meg minket.
- Ezt nem hiszem el, ki lehet már megint?
Lementem, de nagy meglepetésemre az ajtó tárva nyitva volt. A nappali üres volt csak egy levél volt az asztalon. Gyere este hatra a kőfejtőhöz. Várlak:Victoria Ez állt rajta. Hát gondoltam miért ne. Majd viszek segítséget és minden happy. Aha majdnem, mert mikor megfordítottam az ált rajta: egyedül gyere.
Gondoltam jó biztos nem akarnak megölni maximum megkínozni. Na mindegy.
Este:
Senkinek sem szóltam, hogy hová megyek még Stefannak se. Akkor biztos velem jönne és Victoria megölné. Odaértem pont időbe, de senki sem volt ott ami megrémísztett. Volt is okom a félelemre, mert ami akkor történt azt sosem fogom megbocsátani magamnak. Victoria elkapta Stefant.
- Mondtam, hogy egyedül gyere, de úgy látszik nem veszel komolyan. Na most viszont komolyan fogsz.
És ezzel kitépte Stefan szívét. Stefan meg nagyot koppanva esett földet. A szemeim megteltek könnyel zokogva a földre rogytam és csak ennyit bírtam mondani:
- NEEEEEE! Miért utál engem az élet???