Egy régi barát - vámpírnaplók fanfiction

Part 19

Eljöttem. De ami meglepett az az volt, hogy nem voltam dühös csak csalódott. De nem benne csalódtam hanem magamban amiért hagytam hogy idáig fajuljanak a dolgok Stefannal. Utálatból szerelem. Szerelemből utálat. Ilyen kapcsolatom se volt még. Volt már mérgező Logannel volt már mesés Kollal. De ez az amit minden nő akar az életében igaz szerelmet. Mikor azt érzed, hogy biztonságban vagy annak az embernek a karjai között akiért az életed adnád. És én idióta beleszerettem abba az emberbe aki nem úgy lát engem mint egy normális szép nőt. Akivel leélhetné az örökkévalóságot. Ő azt a nőt látja bennem akit nem akarna senki hosszútávra maximum egy éjszakára. Amíg ezen gondolkodtam éreztem hogy folyik le a könny az arcomon. Fáj be vallanom de szeretem Stefant. Még mindig. Meghoztam a döntést ami kihathatott volna az egész életemre. Hát igen csakhogy ott az a volna. Mert mikor visszaértem, hogy odarohanjak és megcsókolhassam Stefant akkor azt láttam hogy ott áll Elenával szemben pár centi van az ajkaik között. És valószínű hülye ötlet volt de látnom kellett hogy mi történik. Damon miatt természetesen, még véletlenül sem magam miatt. Arra gondoltam hogy Elena lehet nem csak külsőleg Kathrine, de aztán az történt ami nagyon meglepett Elena azt mondta Stefannak, hogy Damont szereti. Maradtam volna még egy kicsit, de nem akartam, hogy Stefan észre vegyen. Ezért ki mentem Damonhöz. Mikor kiértem épp megszólaltam volna, de Elena rohant ki mögöttem és Damon karjaiba vetette magát.
- Mi történt? - kérdezte Damon halkan  Elena fülébe suttogva.
- Stefan megakart csókolni.
Na ezt nem kellett volna, mert ahogy kilépett Stefan Damon nekiugrott. Amit hagytam neki hisuen az ő dolguk. De Elena megakarta állítani. Először azt hittem azért mert féltette őket, de nem azért, mert Damonnel félreértettünk valamit. Mint kiderült Stefan nem akarta magcsókolni Elenát csak barátilag megölelni. Végig kellett volna hallgatni Elenát.
Elindultunk négyen haza. Stefan a legtávolabb állt tőlem. Rám sem nézett ha közelebb léptem hozzá ő csak arréb ment. Ebben a pillanatban éreztem a mérhetetlen dühöt magamban amit kikellett adnom magamból. Elhatároztam, hogy beszélek Stefannal ha visszaértünk.
Mikor beléptünk az ajtón Stefan szó nélkül felment, én meg szó nélkül utána. Kopoghattam volna de gondoltam minek. Beléptem és hát el is küldött.
- Menj el. - mondta viszonylag nyugodtan.
- Nem.
- Mondom MENJ EL! - kiabálta.
- Én meg mondom hogy NEM!
Ez eltarthatott volna egy kis ideig, de ehhez se erőm se kedvem nem volt.
- Pontosan mi bajod van? - kérdezte tőlem.
- Nem értelek.
- Először elmész aztán visszajössz mintha mi sem történt volna. Most idejössz veszekedni velem.
- Hogy mi bajom van? Komolyan megkérdezed tőlem. Az a bajom hogy elegem van. Elegem van a gyászból a veszteségekből. Elegem van a szerelemből, az utálatból. Elegem van mindenből. De legfőkképpen elegem van abból, hogy még mindig szeretlek, hogy nem birtalak elfelejteni hiába akartalak. És ez az egész...
De itt már nem bírtam befejezni, mert Stefan felém lépett és olyan hevesen csókolt meg mint még soha senki és ami azután jött az maradjon a kettőnk titka, de annyit elárulok, hogy az volt életem legjobb éjszakája.