R I V Á L I S O K /Akatsuki ff./

01. FEJEZET - TE EGOISTA

 Kimiko mindennapjai ugyan úgy teltek. Próbált beilleszkedni, barátokat szerezni annak ellenére, hogy ügyesen el tudta rejteni valódi énjét és élni az életét. Folyamatosan lopott illetve kutatásokat végzett, melyeknek köszönhetően fent tudta tartani álcáját és a megélhetése sem okozott problémát. Ahogy alkalom nyílott bármire is, ő már cselekedett, míg gondosan kihasználta a helyzeteket, hiszen az arra való fókuszálás volt a legjobb számára. Ma is ugyan ez történt és hosszú ideje tökéletesen működik.

 „Követtem el hibákat, de sokan mások is rajtam kívül. Mégis különböztem mindenkitől, hiszen míg mások megbánták bűneiket, hibáikat, addig én nevetve éltem tovább a mindennapjaimat és vártam, hogy mi lesz a következő rossz, amit aznap elkövethetek." - Az egyik tetőn üldögélve futott végig agyán. Belegondolva már százszor lebukhatott volna, de senki sem volt rá kíváncsi, senkit nem érdekelte ki ő. Csak az álnevét tudták, se többet, se kevesebbet. Minden egyes nap csak bóklászott a faluban és még egy pillantást sem vetettek rá, nem hogy a társaságát keresve, de valahogy érezte, hogy ez valamiben más. Abban a pillanatban szeme elkalandozott a forgalmas utcán, mikor felfigyelt egy igencsak érdekes alakra. Hátára csatolt kaszájáról megismerte.

  -Az lehetetlen, hogy még mindig él! – Tágra nyílt szemekkel figyelte a titokzatos férfit. Érdekelte ki is ez a valaki ezért követni kezdte minden alkalommal, de mindig kicselezte a lányt. Biztosan tudta, hogy követik ezért újabbnál újabb tervet kellet kieszelni, nem akarta annyiban hagyni.

  „Nem értem... Egyszerűen nem is hiszem el! Az eddigi harcaim során, még senki nem élte túl ezt a fajta támadást." – Immáron otthon az ablakban üldögélve gondolkodott ezen. Érezte, hogy valami nincsen teljesen rendben. – „Miért is izgat engem ez az egész? Azt sem tudom, hogy kicsoda, és amíg nem támad meg, addig nincs értelme ezen rágódni, de valami akkor is vonz. Érdekel, hogy ki is ő valójában és milyen képességekkel rendelkezik. Lehet olyan, mint én... Nem evilági..." – Minden erejével azon volt, hogy elfelejtse, de nem ment olyan könnyen, hiszen a kezében tartott papíron is a férfi szerepelt, melyet Kimiko az emlékezetéből rajzolt. Észbekapva tekintett művére majd hirtelen indulatból összegyűrte és a szoba legmesszibb sarkába hajtotta. Félretett mindent és az ablakon keresztül távozott szobájából. Muszáj volt szellőztetni a fejét, hiszen teljesen felborult minden mióta elszökött Köd Rejtekből.

  Nem messze talált egy nyugodt nyílt terepet, ahol megállt és a csillagos eget kezdte bámulni. Belegondolni próbált, hogyan is juthatott el idáig, hiszen szerető édesanyja mindig védelmezte. A világ legerősebb, legbátrabb nőjének tartotta. Akárkivel szembeszállt, ha a lányáról volt szó, hiszen senki nem volt hajlandó elfogadni őt... Még a saját apja sem így rendszeres viták folytak otthon is. Kimiko, ahogy ezekbe belegondolt ökölbe szorult a keze és megfogadta, hogy egy nap megbosszulja édesanyját.

  - Hmm... Nem gondoltam volna, hogy újra találkozunk cicus. Nem tudsz elrejtőzni előlem, bárhol felismerlek. - Az a gúnyos hang újra megzavarta. Kimiko dühös tekintettel állt továbbra is egy helyben. Mozdulni nem tudott, felismerte a hangot. – Hahaha... - Mintha maga a sátán nevetett volna fel. Még a hideg is kirázta, de muszáj volt összeszednie magát, jobban belegondolt a helyzetbe és kellően jó pillanatban érkezett a hívatlan vendég, hiszen a mély seb, amit ismét feltépett mérhetetlen mérget árasztott szét a testében. Biztos volt abban, hogy ezt az összecsapást már nem fogja túlélni.

  - Azt hittem, hogy a múltkori elpicsázásodkor világosan megmondtam neked, ne hívj így! – Kiabálta el magát a lány és a hang irányába fordult. A hold fénye megcsillant fegyverén és még az a gúnyos vigyor is kiült arcára, de szemet szúrt neki, hogy valami megváltozott. Feltűnően méregette a férfit.

  - Látom, tetszik a látvány.

  - Miből gondolod te egoista paraszt? – E szavak miután elhagyták Kimiko száját, a még mindig titokzatos férfi leugrott a fáról. Lassan kaszáját a földön húzva maga után indult meg a lány felé.

  - Kiscicám! Ez most fájt! – Azzal a lendülettel indított támadást ellene. Kimiko lekapva övként rejtegetett fegyverét és határozott mozdulattal, kellő chakrát irányított édesanyja kardjába. Hangosan csattantak össze a fegyverek miközben szikrákat szórtak egymásnak. – Látom, hogy semmit nem változtál. Ugyan olyan kis harcias vagy.

  - Az egódtól nem látsz már ki, szóval húzd meg magad, mert itt és most véget vetek a játszadozásaidnak.

 - Akkor készülj az utolsó táncunkra. – A kijelentése után szinte minden megváltozott. Úgy csaptak össze azon a holdfényes estén, ahogy még soha senkivel. Ellenségek lettek...

 A fegyvereket messziről lehetett hallani. Kizárt, hogy nem figyelt fel erre senki, de kettejüket ez a legkevésbé sem érdekelte. Csakis egymás támadásaira koncentráltak, próbálták kiismerni egymást. Kimiko már minden erejét beleadta ebbe a küzdelembe, de még mindig nem jött rá, hogy mi is a gyengepontja. Amiben biztos volt, hogy taijutsu hasztalan a továbbiakban. Gondolataiba belemerülve óvatlan volt. Ellenfele megsebezte a karján és hátrálni kezdett. Fegyverét szájához emelte és gusztustalan módon lenyalta a lány vérét. Valami nem volt rendben, hiszen ekkor jelent meg az igazi énje. Egy tőrt előkapva szúrta azt át kezén, ahonnan a forró vörös folyadék szinte ömleni kezdett. Kimiko már előtte látta, hogy ennek nem lesz jó vége és még vesztesként, vagy ami a legrosszabb halottként kerülhet ki ebből a csatából.

 - Itt a vége kedvesem! – Ismét az ijesztően idegesítő vigyor jelent meg. – Most figyelj Jashin-sama!

 - Mizu no Tatsumaki (Víztornádó) – Ezzel a technikával ellenfele körül kisebb víztornádót hozott létre, mellyel akadályozni tudta eredeti tervét kis időt nyerve magának. Ekkor már tudta, hogy itt vérre menő harc folyik. Újabb kézjeleket formált. - Hyoton: Haryuu Mouko (Metsző Sárkány Vad Tigris) – Megmutatta vérbeli tehetségét, mely klánja technikája volt. Ezzel a jutsuval a jeget használva hatalmas sárkányt formált, mely a magasba emelkedett. Ellenfele ekkor kezdte újra összeszedni magát, de Kimiko nem hagyta ennyiben. A technikája hirtelen csapott le a férfira már tigris formájában. A nagyszájú immár kikerekedett szemekkel figyelt fel, hogy ez a lány szinte százszor erősebb nála. Ismét a földön végezte, de ekkor még nagyobb meglepetés érte. Újabb kézjeleket kezdett formálni Kimiko.

 - Ohh... Szent Jashin!

 - Sensatsu Suisho (Titkos technika: Repülő víztükör) – Kiáltja el magát. A lány a körülötte lévő vizet használta fel. A vízcseppeket tűkké fagyasztotta és ezzel lendült támadásba, melyek majdnem egytől-egyig telitalálatosak voltak. Ellenfele vérében feküdve közel ötven darab sebbel. Itt volt a vége, Kimiko megnyerte a küzdelmet. Kifújta a levegőt és odasétált a férfihoz a múltkori összecsapásukból tanulva. Meg akart róla győződni, hogy tényleg halott-e. Gondosan szemügyre vette és végigvizsgálta. Ösztönösen rúgott bele megbizonyosodva a dolgokról majd mellétérdelt és egy tűt kiszedett a mellkasából. Felállva tekintette meg a jégdarabot, melyet bemocskolt ellenfele vére. Gúnyos mosolyra húzta a száját. Mondhatni, szerepet cseréltek, de élvezte. Mintha rádöbbent volna, hogy mennyire is jó mások életét elvenni a saját szórakoztatásunk érdekében. – ÉG VELED, TE EGOISTA! – Kiáltotta el magát és minden erejét beleadva döfte vissza a férfi testébe technikája egyik darabkáját.

Köszönöm az előző résznél való jelzéseket így hát itt a folytatás, ami remélhetőleg ugyan úgy elnyeri tetszéseteket, mint a prológus. 
Ezzel együtt még szeretném megköszönni azoknak a kedves írótársaimnak, akiknek történeteit végigolvasva mélyülhettem bele méginkább ebbe a világba így bátorságot véve magamon kezdtem bele én is egybe. Szóval szeretném megköszönni nektek!

(Az olvasói listámban megtaláljátok mind)